Archív

Blood-Sugar-Sex-Magik2-1024x1024

A sorozatban magyar zenészekkel/zeneszeretőkkel fogunk végigmenni korszakalkotó, meghatározó lemezeken kortól és stílustól függetlenül. Hosszas fejtörés után szedtük össze a listát, fontossági sorrendet mellőzve, kizárólag a magunk örömére. Ezzel vitatkozni szabad, hátha tanulunk tőletek.

A mai részben Kovács Krisztiánt, a Fish! zenekar énekesét faggattuk a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik című 1991-es lemezéről.

Krisztián olyan zseniálisan összefoglalja a 90-es évek elejét, hogy én nem is fűznék már hozzá más magyarázatot, csapjunk bele:

Décsy Eszter

 

Krisz: “Meglepett a felkérés, hogy írjak erről a lemezről, én ugyanis nem szeretem a Red Hot Chili Pepperst.

A Fish! korai dolgaiban persze tagadhatatlanul ott vannak, (az is kiderül, miért) és több mint tíz éve játszom együtt egy elvakult rajongó basszusgitárossal, akivel néha komoly vitáink is vannak ez ügyben J. 2004-ben voltunk együtt Red Hot koncerten, ahol végérvényesen kiderült: ők számomra a világ egyik legjobb hangszeres zenekara, a világ egyik legszarabb énekesével. A Blood Sugar Sex Magik meg az egyik kedvenc lemezem, kár szépíteni, a rajongója vagyok sajnos, hivatkozási alap, több szempontból is hibátlan mű. Ez van.

 

1991. szeptember 24.: ezen a napon jelent meg a Nirvana Nevermind lemeze és a Red Hot Chili Peppers vonatkozó albuma (egy hónapra rá pedig a U2-tól az Achtung Baby) és egyidejűleg a fent nevezett művészek meg is nyitották a kilencvenes éveket, átrendezve a rockzene szabályait, Teen Spirit dezodorra cserélve a bőrnadrágokból előillanó izzadtságszagot – kérdezzétek Bon Jovit, rémlik? Oscar bácsi meg nem gyütt.

Jött viszont csíkos pulóverben és bakancsban a grunge meg jöttek a faszukra zoknit húzó kaliforniai drogosok… a kilencvenes évek elejének rockzenéje pont olyan volt, mint az előadói: mindent kevertek és mindent fogyasztottak mindennel. A Nirvana hatását és utóéletét felesleges is taglalni, Cobain halála a teljes kultstátuszt biztosította, satöbbi, tudjuk – majd valaki megírja itt a rovatban. Úgyhogy most Seattle helyett Los Angeles, ahol ugyanakkorát tudott ütni a jó minőségű heroin és egy jól irányzott gitártéma, nehéz is volt lejönni mindkettőről (volt, akinek nem is sikerült).

 

A jóravaló gördeszkás brigantik viszonylag korán kezdték mindkettőt, az első pár lemez elég zagyva funk, punk és homályos művészkedés keveréke, Kiedis vokális próbálkozásaival és aktív droghasználattal kísérve. Hillel Slovak gitáros be is adta a kulcsot idő előtt, halála után a banda legnagyobb rajongója vette kezébe a hangszert – és röviddel később a fecskendőt is. Ez az elvarázsolt, John Frusciante nevű fiú, és a válság után a dobok mögé ülő, ellentétes pólusként ősparaszt és sörivó Chad Smith kellett a basszusgitáros Flea mellé, hogy a paprika igazán csípje a popsinkat. Az addigi szertelenség (szertelen a ló**t, ezt értsük pusztán zeneileg) helyett rendes dalok kezdtek születni, az urak némi popérzékenységet, egyúttal komolyságot is magukba szívtak a vicces cigik és a nagyvárosi szmog mellett. Anyatejet már csak azért sem, mert az az új felállás első szülése, a Mother’s Milk album előlegezte meg a mindent vivő Blood Sugart.

 

Hadd utaljak vissza egy kicsit a korszellemre: amikor a Give It Away klipjét először láttam az MTV (akkor még Music Television) műsorán, ugyanúgy kiesett a kezemből az anyám által csomagolt párizsis zsömle, mint nem sokkal korábban a Faith No More Epic-jének esetében. Oké, reppeltek már fehérek előtte is (a Beastie Boys leginkább), de az ilyesfajta stíluskeveredés újszerű és nagyon friss élményt hozott – a mai napig maradandót. Visszagondolva kivételes dolog volt a maguk valós idejében megélni ezeket a változásokat, a korszak zenéi pedig meghatározóak és irányadóak voltak a korosztályunk zenészei számára.

 

Na de vissza az (M)tévé elé: a Give It Away videója definiálta a Chili Pepperst és zenéjét, és vele együtt az egész albumot is. Ezüstszínűre festett, nyilvánvalóan bolond, tetovált zenészek járják sámántáncukat, akik a mindenható groove-nak rendelik alá magukat. A groove, a lüktetés (Blood), a borzalmas kemény funk az alap, erre jönnek a popos refrének és finom vokálok (Sugar), és ezek összeolvadása (Sex) oldódik fel nem is kevés pszichedéliában (Magik). Amennyire erőltetett ez így visszaolvasva, annyira nem is gondolkoztam ezen a mondaton, magától jött. Ugyanúgy, mint ahogy a lehető legtermészetesebben csúsznak egymásba (megint a Sex) a lemez dalai. Akárhány év elteltével is lüktet a fej és beindul a láb a Power Of Equality kezdésére, és nem azért énekled az Under The Bridge sorait, mert két évtizeden keresztül ronggyá játszotta a zenetévé, hanem mert egy szál gitárból kezd és a végére rockopera lesz belőle, mégsem émelyegsz… Magik, ugye.

 

A lemez rendhagyó körülmények között készült egy elhagyott házban, amit stúdiónak rendeztek be. Pár legenda is fűződik ehhez a sztorihoz, (a ház Harry Houdini szabadulóművész lakhelye volt, szellemek járták, persze, nyilván, oké). A cucc Rick Rubin felügyelete mellett kapott egy mai napig etalonnak számító hangzást. Stúdiós szakemberek százai fejtegették azóta, hogy szólhat ennyire nyersen, természetesen egy rocklemez.

Az album kereskedelmi sikere sem maradt el, több kislemezt kitermelt, klipek készültek, a slágerek azóta is kikezdhetetlenek, a Blood Sugar mégis egyben az igazi. Itt jöhetnek a klisék: rocktörténelem, alapműveltség része, ha nem hallottad, nem tudsz semmit, blabla – mégis mind igaz valahol. Aki ismeri, talán most is előveszi, aki nem, tegyen egy próbát.

A sikert nehezen viselő Frusciante a zenekarból kilépve megkezdte igazán komolyan cuccozós, egyben változó minőségű szólókarrierjét. A szétesett és szintén nagy örömmel heroinozó zenekar egy szétesett és szintén nagy örömmel heroinozó gitárossal, Dave Navarróval kiadott egy tarkabarka nagylemezt (egyébként zseniális dalokkal). Következett egy borzalmas turné (és egy röhejesen szar budapesti fellépés), utána pár év tetszhalál, aztán a meglepi: Frusciante visszatért. A varázslat (khm) azonban megismételhetetlen, ugyan kijött a cikk tárgyát majdnem megközelítő, parádés slágergyűjtemény, a Californication, aminek sikere elvitte még a következő lemezt is, de azóta a nyugdíjas prüntyögés megy: hippizene, füstölő, duplalemez, mindent kiadunk. A gitáros érezte a szart, le is lépett újfent, a helyére ismét egy rajongó érkezett, állítólag nem herkás, az öregek meg évek óta tiszták (hiszi a piszi, ahogy Kozsó mondaná, de legyen így). A sráccal készült anyag, akarom mondani album egy langyos semmi, el is tűnt a süllyesztőben, Kiedis pedig már tényleg gyalázatosan rossz élőben.

 

Flea meg inkább a Mars Voltás fejekkel nyomja, ott még van dög, meg hát azok sem vetették meg a jófajta hernyót (most ugrik be, lehet, hogy a Sugar a „porcukorra” is utal, na mindegy), megtalálják ezek egymást.

A Chili 1991-ben találta meg magát igazán, a Blood Sugar Sex Magik pedig a mai napig felülír mindent a zenekar történetében és az egyik kedvenc lesmezem. És ez most már így is marad.”

 

1. The Power of Equality – 4:03

2. If You Have to Ask – 3:37

3.  Breaking the Girl – 4:55

4. Funky Monks – 5:23

5. Suck My Kiss – 3:37

6. I Could Have Lied – 4:04

7. Mellowship Slinky in B Major – 4:00

8. The Righteous & the Wicked – 4:08

9. Give It Away – 4:43

10. Blood Sugar Sex Magik – 4:31

11. Under the Bridge – 4:24

12. Naked in the Rain – 4:26

13. Apache Rose Peacock – 4:42

14. The Greeting Song – 3:13

15. My Lovely Man – 4:39

16. Sir Psycho Sexy – 8:17

17. They’re Red Hot – 1:12

 

Megjelenés: 1991. szeptember 24.

Felvétel: 1991. május-június, The Mansion, Los Angeles

Stílus: funk rock, alternatív rock

Hossz: 73:55

Kiadó:  Warner Bros.

Producer:  Rick Rubin

 

Eddig:

Nirvana – In Utero

AC/DC – Let There Be Rock

The BEATLES – Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band

 

korlemz101

Megosztom.

Szólj hozzá