Archív

wowenhand (10)

A csillagok különösen szerencsés együttállásának köszönhetően a hajó fedélzetén egy este két, zeneiségét szakrális élményként megfogalmazó, a koncerthatás lényegét szertartássá emelő, egymást kiegészítő, sőt, intenzíven támogató zenekart láthattunk: a Kaldera ősi ösztönöket felszínre hívó, meditatív sámánrituáléja irigylésre méltó eleganciával egyengette az utat a Woven Hand katartikus, hosszan kitartott, megtisztító erejű üvöltése előtt.

 

A Tanka Balázs (ének, akusztikus gitár) és Kovács Bence (akusztikus gitár) minimál-projektjeként induló, mára azonban komoly rajongótáborral rendelkező nagyzenekarrá épülő Kaldera (a már említett kiválóságok mellett Édes Gergő akusztikus gitáron, Szalai Tamás nagybőgőn, Restás Gergő ütőhangszereken és vokállal, Markó Dániel pedig digeridoo-n) éteri, finom eszközökkel indít, lágyan elemeli a földtől hallgatóságát, terelget, kísér, hogy aztán váratlanul egyenesen a Tejút örvényeibe katapultáljon. Páratlan élmény a maguk egyszerűségében is komplex dalok virtuóz játékossága, a könnyed közvetlenség, amivel a hallgatóság szívének legszenzitívebb pontjaira hatnak: olyan érzés, mintha egy végtelenül bölcs tanító szavait fogadnánk be, egy tanítóét, akinek szemében humor és szeretet csillog, a valóság hiánytalan tudása süt jelenlétéből, ezen tudás megosztása pedig láthatóan lételeme. Távolról sem kell azonban a mondanivaló sulykolására, vagy száraz példabeszédekre számítanunk: a zenekar elemi ereje határtalan hitelességében és szimpatikus, közönségbarát hozzáállásukban rejlik. Úgy emelnek fel, markolnak a tudatunkba, töltenek fel energiával, hogy közben úgy csinálnak, mintha semmi különös nem történne: katarzisba hajszolnak és extázisba kergetnek, aztán szerényen megvonják a vállukat: „Nem kell megköszönni, ez csak természetes”.  Olyan magától értetődő alázattal művelik a csodát, ami csak a legnagyobbak sajátja.

 

kaldera

 

Ha a Kaldera bölcs tanító, a Woven Hand – meglepő módon – üvöltő dervisként funkcionál: a zenekartól mindenki csendes, meditatív, folk alapú klasszikus rockkoncertet várt, ehhez képest a 16 Horsepower frontembereként megismert David Eugene Edwards és kiváló zenésztársai sötét, őrült, letaglózó erejű fekete misét celebrálnak, a nyugvópontokon is fenyegetően vibráló feszültséggel, vadsággal, folyamatosan fenntartott lendülettel. A Doors szellemisége és Nick Cave balladái egyszerre kísértenek, egy adott pillanatban pedig mintha Johnny Depp bukkanna fel a tömegben fekete-fehérben, egyenesen a Halott ember-ből. Az eleinte láthatóan megilletődött, de a ritmusba hamar belerázódó közönség végtelenül hálás a feltartóztathatatlan energialöketért, nincs megállás és nincs kegyelem, a színpadról felénk áradó zenegörgeteg buldózerként gyalulja az agyakat, kipurgál és megtisztít, szétrobbantja a valóság kereteit. Mindenki boldog, amiért ott és abban a pillanatban létezhet, a közönség egy emberként, áhítattal figyeli Edwards minden mozdulatát, szuggesztív jelenléte megdelejezi az arra érdemeseket. Folyamatos, szakadatlan zenei orgazmus, hála és leborulás, féktelen energia és megdicsőülés.

 

Ritka, hogy a csillagok szerencsés együttállása ilyen csodát eredményezzen, még ritkább, hogy szemtanúi lehetünk a varázslat születésének: Kaldera, Woven Hand – köszönet érte.

 

Nemes András

fotó: Nemanja Dordevic

és Vigh Dávid

 

Megosztom.

Szólj hozzá