Archív

1961., Gaslight Cafe, Greenwich Village, New York. Egy sötét és füstös kocsmában járunk, s míg odakint a hideg szelek tépázta nagyváros vár, idebent egy elveszett lélek énekli, az Akassz fel, ó akassz fel- kezdetű sorokat. Ezzel meg is van festve az alaphangulat, ami nem is kopik ki a film alatt egy percre sem… Üdv egy country lemez B oldalán!

 

A Coen fivérek filmjeihez személy szerint vegyes érzelmek fűznek. Sokakkal ellentétben, én nem tartom minden munkájukat kiemelkedőnek, sőt van olyan, amelyik kifejezetten ellenszenves számomra. Ellenben azt aláírom, hogy tudnak emlékezeteset alkotni, és mindenképpen egyedi ízzel képesek felruházni a filmjeiket. Így az biztos, hogy amint szembesülünk a nevükkel a forgatókönyvírói és rendezői poszton, máris sejthetjük, hogy nem a szokásos értelemben vett, egy zenész csillag felemelkedése című történetet fogjuk látni. A Llewyn Davis világa esetében pedig teljes mértékig be is igazolódnak a sejtéseink.

 


Egy kitartó tél által ostromolt New York Cityben járunk, azon belül is Manhattan azon részében (részeiben), ahol már javában tombolnak a beatnikek. Ebben a bohém, ám mégis kissé sötét hangulatú városrészben szeretne egyről a kettőre jutni Llewyn Davis (Oscar Isaac). Ám egyetlen, az Inside Llewyn Davis címet viselő albuma csak nem akar fogyni, nem mellesleg pedig – már a nyitójelenetben megfestik az árnyakat alakja köré ezzel az infóval -, előző társa öngyilkos lett. A kilátásai így igen korlátozottak. Persze tervei sem túl kiforrottak, hiszen kanapészörfölve éli mindennapjait. Van néhány „barátja” Jean (Carey Mulligan) és Jim Berkey (Justin Timberlake) személyében, és egy macskája, ami valójában kettő. Ebben a felettébb színes hatvanas évekbeli szürkeségben próbál hősünk elevickélni, ahol a jövő olyan ígéretei, mint például Bob Dylan még épp csak a szárnyait bontogatják.

 

Egy igen melankolikusra mázolt nagyvárosi falfestményt kapunk hát, ahol a történet csak másodlagos. Coen-i fordulattal élve, hiszen a sajátságos történetvezetés igen erősen jellemző rájuk, itt a dalok többet mesélnek, mint a történések. Ebből már egyenesen következik az, hogy aki nem szereti az amerikai folkot és country-t, az egy igen nagy és kemény falat elébe néz, ha ezt a filmet választja. Ámbátor nem elég, hogy a film hangulatához remekül passzoló számokat válogattak össze, hanem azokat a színészek valóban fel is énekelték azokban a jelenetekben, ahol karaktereik előadják őket.

 

 

Akármennyire is búskomor az arcunk, miközben ezt a Coen-féle savanyúcukrot szopogatjuk, azért itt-ott feltűnik a fivérekre jellemző abszurd humor, egy-egy szerencsétlen, avagy inkább ostoba dallam és/vagy karakter képében. Ahogy például John Goodman – mint kiégett jazz-zenész – feltűnésével sem tudunk mást kezdeni, mint meglepődünk a hirtelen váltásoson, majd jól kikacagjuk magunkat maró élcelődésén. Justin Timberlake játékából ugyan nem látunk sokat, de meg kell hagyni, hogy így szakállal egészen jól mutat a vásznon. Carey Mulligan pedig egy olyan arcát mutatja, amihez nekem még nem volt szerencsém. Az eddig visszafogott és zárkózott karakterei helyett, most egy igazi felvágott nyelvű, ám mégis sztoikus nőcskét játszik, akinek rendszeres feltűnése szintén üdítőleg hat a vásznon. Oscar Isaac, akit én személy szerint a Drive – Gázt! óta ismerek (és ahol szintén Carey Mulligan-el együtt játszott), valahogy nekem olyan felemás színész. Egy nagyon karakteres megjelenésű fickó, aki könnyen megragad az ember emlékezetében, és itt sem játszik rosszul egyáltalán, de én mégis hiányolom belőle azt a bizonyos pluszt. Bár az is lehet, hogy csak az hiányzik, ami Llewyn Davis karakteréből is, hogy valami igazán maradandót alkosson. Ez esetben viszont kiváló a karakter kijátszása. Azt hiszem erre még aludnom kell egyet.

 


Érdekesség még, hogy az alulmotivált beatköltőt az a Garrett Hedlund játssza, aki nem is olyan rég az Úton című filmben, Dean Moriarty megszemélyesítője volt. Ha pedig már Bob Dylan-t említettem, akkor az ő ifjúkori énje is feltűnik néhány képkocka erejéig. Mindenképpen érdemes még megemlíteni annak az énekesnek a nevét, aki Llewyn Davis karakterét inspirálta. Ő Dave Van Ronk, és itt egy egészen jó összevetés róla és a filmről

 

Mindent összevetve egy igen érdekes érzéseket keltő filmről van szó, ami be kell valljam, hogy első megtekintésre nem igazán nyerte el a tetszésemet, de azóta is gondolkodom egyes részein, valamint egy-egy igen hatásos képen, és kezdek erősen hajlani arra, második nekifutásra már sokkal jobban tetszene. Azért csak nem véletlen az pár jelölés és bezsebelt díj. Újranézés betöltve.

 

Szabó Tamás
Képek: insidellewyndavis.com

Kapcsolódó:

Kerouac’s On the Road – Úton kritika

Megosztom.

Szólj hozzá