Archív

A nap perzselően izzott, remegett a levegő az autópálya forró aszfaltja felett. Elsuhanó fák, dombok, a sebességmérő a 190 km/h-hoz közelít. Pannónia fesztivál, úton vagyunk. Bizony ezt a rendkívül felemelő mondatot csak péntek reggel ejthettük ki a szánkon, de akkor teljes izgalomban vetődtünk be az autóba, hogy délben már sátorállítás után az első hideg sörrel a kezünkben adjuk át magunkat a tökéletes szántódpusztai PaFe-életérzésnek.

Néhány változással már a megérkezéskor szembesülnünk kellett. Először a sajtós jegy, ami szövet helyett (mint a napi jegyek és a bérlet) idén papírból volt, második napra már pontosan úgy nézett ki, mintha megjárta volna Vietnamot. A beengedésnél a biztiőrök idén is felelősségük teljes tudatában kukacoskodtak, de azt például nem vették észre, hogy a zsebemből félig kilógott a kis kolbászkanyarító bicskám. Bár nem hibáztathatom őket, nyilván jól álcáztam, mert én is csak bent vettem észre. Cserébe a cigiszűrőt rendszeresen keksznek nézték és kivetették, egy korty folyadékot és egy darab almát sem engedtek be. Ennek a hátrányával csak másnap szembesültünk, erre később még visszatérek. A metál sátor másik helyre került, bár ez nem sok mindent befolyásolt. A tavaly hüttének keresztelt pajta idén moziként volt hivatott működni, de csak egyetlen filmet próbáltak levetíteni, azt is délután kettőkor, amikor nem látszott belőle semmi sem. A tavalyi tehetségkutató színpad jobb ötlet volt. Egyébként továbbra is szeretem ezt a pajtás-majoros hangulatot, jó fesztivál ez.

Eljött az ideje, hogy egy kis koncertre is benézzünk, szeretjük a hangos zenét. Az első buli – végére – tartottunk, ez volt az Ivan & the Parazol. Itt végképp megerősödött bennem a gondolat, hogy nem azzal van elsősorban a baj, amit csinálnak (a zene jó, csak túl van hájpolva), hanem ahogyan csinálják azt. Végig azon gondolkoztam, mivel emelték be és hogy sikerült bepattintani a sátorba Iván arcát, ami akkora, hogy nem is látszik tőle semmi más. Visszafelé sétálgattunk, a nagyszínpadon éppen Intim Torna Illegál játszott, de mi haladtunk tovább, lassan, módszeresen a metál sátor felé Leander Rising-ra. Éles váltással innen visszakolbászoltunk Dj Fresh-re, akiről lövésem sincs, milyen zenét nyomat, mégis sokra sikerült ráismerni. Freestylers-sel is megpróbálkoztunk, Idoru helyett viszont Soerii & Poolek-re cipeltek el. Ezt két dolog miatt sajnáltam: az Idoru zeneileg még mindig közelebb áll hozzám, ráadásul nem volt törpe, kurva, és a csirkének is nyoma veszett, csak egy halvány elefántocska próbálta pótolni az ikonokat.

NOW_4111

Másnap “ébredés” után irány a strand, főleg mert ahogy tavaly, napközbeni programok idén sem voltak. De mivel az indulás lassan szokott menni, szerettük volna hidratálni a forró sátorban aszalódott alkohollal telt kis testünket. Kiderült, hogy ez közel sem ilyen egyszerű, a fesztivál egész terültén elfogyott ugyanis az ásványvíz. A zuhanyzóban persze nem ivóvíz van, csap vagy kút pedig nincs. Erősen fogytak a cukortól csöpögő üdítők is. Amikor már gyakorlatilag a sör is vészesen megcsappant, rájöttem, hogy ha fröccsöt tudnak csinálni, akkor bizony szódájuk is van. Volt! Ja, de szódát nem adhattak, csak ha borral együtt kérted. Itt már elejtettem volna egy könnycseppet kétségbeesésemben, ha maradt volna annyi nedvesség a szervezetemben, hogy egy bolhaseggnyi kis cseppecskét ki tudjon préselni magából.

Strandolás és egyéb tevékenységek végett végül csak Blind Myselfre sikerült értelmesen megérkeznünk, amin elbólogattunk egy darabig, majd átkavartunk Quimbyre, akiket még mindig nem hallgatok, de a tavalyi Hegyalja után egy különös belső kényszer odahajt. Ahogy mindig, az a néhány dal, amit ilyenkor várok, most is nagyon jól esett. Amint a Quimbynek vége volt, nagy lett az izgalom a színpad környékén. A tinilányok bugyiját nedvesítő Biffy Clyro volt a soron következő koncert. Csak néhány számot ismerek tőlük, valójában ezeket a bennem ragadt tinilány még imádja is, és rebesgették, hogy a skót srácok korai időszakukban igen kemény zenét nyomattak, úgyhogy elvárások nélkül, kíváncsian foglaltuk el a helyünket kellemesen jobb elől. Pontosan az történt, amire egy kicsit azért számítottam; irgalmatlan energiával vitték le az emberek fejét, és nem győzöm hangsúlyozni, ennél nincs fontosabb egy zenekarnál. Na, jó, talán nem árt, ha jó zenét csinálnak mellé.Úgy, hogy a számok felét se ismertem, olyan jót buliztunk, hogy erősen gondolkozom azóta is, ez volt-e az idei PaFe legjobb koncertje. Nagyon nagy eséllyel pályázik az első helyre!

Elérkezett a fesztivál utolsó napja. Ezt erős szomorúsággal vettük tudomásul. A forróság ismét kikergetett a sátorból, így keveredtem néhány srác asztalához, akik 10 óra tájban már pont annyira nem voltak képeben a valóság könnyen felfeslő szövetével, hogy egy állítólag időnként meg-megjelenő dinoszauruszt próbáljanak levadászni, majd kinyírni és/vagy megszelídíteni. Amúgy a félálomban megszületett remény, hogy mielőbb vízhez jussak, azonnal szertefoszlott, amint a pajtába értem, és az előző nap délben megérkező szállítmány még egy picit késett, fél kettőkor sikerült befutnia. Mivel ez a beszámoló megíródott, feltételezhetitek, hogy túléltük, de nem volt könnyű. Mindezek után a strandig már nem sikerült eljutnunk, egy erőtlen próbálkozást tettünk a bolttal, hogy időben visszaérjünk a fesztiválra. Ekkor hívtak, hogy a The Offspring akárkije kiválasztott minket (is), egy 15 perces interjúlehetőséget kapunk Dexter Hollanddal. Majdnem kiesett a telefon a kezemből. Ez persze a nagy mennyiségben fogyasztott whisky-kólának is köszönhető. Na, de még előbb irány egy jó Supernem.

NOW_4738

Napsütésben buliztuk végig a koncertet, az új számaik nagyon ülnek, tökéletesen beleillenek a koncertprogramba, ahogy ezt sejtették is előre (videóinterjú itt). Szóval, a Supernem jó. De amint vége lett, semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy mit kérdezzek az Offspring énekesétől. Mivel az egész stáb alkoholos befolyásoltság alatt (felett??) volt, nem voltak nagy segítség, úgyhogy elkezdtük kérdezgetni a szembejövő embereket, ők mit kérdeznének. Néhány üde kivételtől eltekintve ebben sem volt sok köszönet, így az esélytelenek nyugalmával indultam neki. Éreztem én, hogy elég nagy felhajtás lesz körülöttük, de szerencsére ez egész kevéssé volt érzékelhető. 9-kor betereltek minket a nagyszínpad mögé, elmondták, hogy levegőt is csak óvatosan vegyünk, és intézzük a lehető leggyorsabban. A 15 percről kiderült, hogy inkább 5, de ha lehet, akkor csak köszönjünk és jöjjünk ki. Beléptem egy kis sátorba, és ott vigyorgott velem szemben Dexter teljes szőkeségével és welness rocker szarkalábakkal a szeme alatt. Mivel azért mégiscsak megilletődtem egy picit, megkérdeztem, hogy érzi magát. Először nem értette, aztán kapcsolt, megvillantotta hófehér 1000 $-os mosolyát, és igazi amerikai lelkesedéssel közölte, hogy jól. Már egy hete járták Európát, most végre itt voltak. Dexter elmondása szerint tök jó, hogy még sincs itt hó, ahogy ezt Kelet-Európáról feltételezik, ráadásul Budapest, ahol már másodszorra jártak (4 éve játszottak itt először a Szigeten), szintén lenyűgözően szép, bár körbenézni nem volt idejük. Hát, legalább a reptér-hotel-Szántódpuszta tengely tetszik nekik.

NOW_4851

De térjünk vissza Dexterhez. A turné apropója, hogy a Smash 20 éve jelent meg. “Ez volt, ami berobbantott minket a köztudatba. Az emberek még mindig imádják hallgatni.” Szerintem az Americana volt a legsikeresebb lemezük. Hogy miért? “Nem tudom. Pretty Fly?” – válaszolta nevetve – “A Smash nagyon sokat jelent nekünk, de persze az Americana folyt a csapból is. Talán a közönség jó része azért fiatalabb annál, hogy az egész Smash-re emlékezzen, de rohadt jó lesz lenyomni az egész albumot!”

Ééééés, a várva várt The Offspring koncert. Tolongás a színpad előtt, végre tényleg megtelt a fesztivál. Tökéletes hely megkeresése (amiről rendre kiderült, hogy nincs elég elől), kialudtak a fények, egy másodperccel később egészen pontosan 10 évet ugrottunk vissza az időben. Gyerekkorom zenéje nemcsak, hogy megőrjített, de áttörte azt a néhány éve kialakult rossz szokásomat, hogy vénségemre már nem megyek az első sorba pogózni. De. Most fáj is rendesen. Olyan élmény volt egy emberként együtt üvölteni Gotta Get Away, a Not the One, a Come Out and Play szövegét, hogy nem hittem el, a többi “slágerről” már nem is beszélve. Igen, az előző napi Biffy Clyro nagy buli volt, de ez, ez mindent vitt.

A fesztivál a (nagyobb fajta) szervezési bakijaik ellenére hatalmas buli volt, jó társasággal, jó zenékkel, Balatonnal, napsütéssel. Hatalmas élmény volt, ahogy tavaly is, és jövőre is az lesz. Vagy, legalábbis leteszteljük. ;) Nézegessétek a képeket szeretettel, minden másért pedig elnézést kérek. ;)

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
PAFE 2013
Pannónia Fesztivál 2014 – eddig: Péntek
Pannónia Fesztivál 2014 – eddig: Szombat

Megosztom.

Szólj hozzá

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu