Archív

NOW_8653

Már jó pár éve annak, amikor mindenki azzal volt elfoglalva, hogy emo vagy imo, heterók-e a vasalthajú fiúk és lány-e a komplett Tokio Hotel. Akkor egy meghatározó divatként gyűrűzött be hozzánk a stílus, melyben minden másnál fontosabb volt, hogy világfájdalmunkat mélyen megélő, rózsaszín és halálfejes lábszárzoknit hordó egyentinik legyünk, azonban hála az idő múlásának és leginkább a hipszterek térhódításának, ezek a felületes és kártékony sallangok kikoptak a köztudatból, valamint leginkább a szcénából… maradt a zene, mint emo és ez határozottan a stílus javára vált. Vasárnap este ugyanis az irányzat egy meghatározó képviselője, a Silverstein lépet a Dürer nagyterem színpadára, és milyen jól.

 

Előttük a nemrég Európát megjárt Shell Beach melegített. Véleményem szerint ők hazánk egyik legminőségibb metálzenekara, talán ezért nem is véletlen, hogy van lehetőségük kifelé kacsingatni az országból, azonban ezen az estén nem ők voltak a főzenekar, az emberek nagyrészt nem miattuk jöttek a városligethez, és ez elég erősen rá is nyomta bélyegét a bulira.

 

NOW_8608

Félreértések elkerülése érdekében: a banda remekül zenélt, külön kiemelném Szollár Bálintot, aki előzenekari mivoltukat meghazudtoló módon gitározott, de a többiek is úgy játszottak, ahogy hozzájuk méltó. Tudták is hozni az egyébként remekül szóló This is Desolation minőségét élőben. Arra akarok kilyukadni, hogy a muzikális rész abszolút rendben volt, de az, ami egy élő produkciót igazán élővé tesz, most hiányzott. Nyilván itt meg kell említeni, hogy teltházról még a Silverstein esetében sem beszélhetünk, nemhogy előtte egy órával. Mi 15 perccel a kezdés előtt érkeztünk és a tökéletesen üres terem látványa fogadott. Kint a kertben nyugodt délutáni hangulatban sörözgetett pár arc és sajnos ez az első számok felcsendülése után is alig változott. Nyilván a vasárnapi időpont, a foci vb és a 3.500 Ft-os elővételes jegyár sem garantálta a tömeget, és talán a fent említett lecsengő stílusirányzat is beállítható a bűnbakok sorába. Mindenesetre nekik talán nem a legoptimálisabb visszatérés volt a turné után és ezt valamennyire érezni is lehetett, de biztos vagyok benne, hogy ez a fesztiválokon már csak mulattató emlékként fog visszaköszönni náluk.

 

NOW_8677

Az átszerelés alatt kint már javában zajlott a Dél-Korea – Algéria meccs. Kicsit kezdtünk is félni, nehogy túl nagy konkurenciát jelentsen a hátrafordított sapkás, fekete trikós srácoknál, de szerencsére nem így lett. :)
…és milyen jó, hogy nem így lett. A Silverstein első két száma alatt logikus módon bent összegyűlt mindenki, aki értük jött. Keverőig töltöttük a teret, így viszonylag családias hangulat uralkodott, de ebben a legjobb, hogy a színpadról ez nagyon nem köszönt vissza. A koncert első harmadában még elég profizmuszsagúan zúztak. Erről árulkodtak a már kialakult koncepció szerinti közös fejrázások és hasonló színpadi elemek, azonban, ahogy telt az idő kezdték átvenni azt a hangulatot, ami a kislétszámú klubbuliknak mindig is jót tett. Közvetlen, viccelődős, kellemes hangulatú, de mindezek mellett fejet leszakító lendülettel előadott műsor. Egy ponton külön jól jött egy kis technikai hiba. Elszállt ugyanis a második számú vokálmikrofon, és persze hogy abban a számban, amiben a basszusgitáros, Bill Hamilton hörgéses kiállása jött volna. Szerencsére profikról van szó, úgyhogy nem esett pánikba, az ő részénél kiszaladt a színpad elejére és a közönségbe dőlve nyers torokból üvöltötte túl a Dürer hangfalait. Gondolom mondanom sem kell, mennyire imádták az adrenalinban tocsogó mosh-pit lakók. Ezt követően pedig a setlistben is elkezdtek előkerülni az egyre nagyobb slágerek, megalapozván ez egyre nagyobb durvulást és az egyre jobb hangulatot.

 

NOW_8914

Nálunk most mutatkozott be a banda új gitárosa  Paul Marc Rousseau. Olyannyira, hogy egy kis szólót is kapott. Társai levonultak, ő pedig egy szál gitáros előadásban részesítette a lelkesen tapsoló közönséget. Talán beépített jófejség, talán őszinte és kellemes kis hiba, de a dal egy részét csak nehezen tudta folytatni, mivel mint utólag bevallotta: a közönség tapsa és az érzéki füstgép miatt hirtelen elfelejtette hogyan kell énekelni. :) Jól hangzott, akármi is az igazság és persze óriási hangzavar fogadta a vallomást.

A zenekar igazán nagy slágere a My Heroine kezdő taktusainak felcsendülésekor úgy éreztem magam, mint a kis Szimba a gnúcsorda közepén, ugyanis hirtelen lényeges embermennyiség özönlött előre egy kicsit törni-zúzni. A szöveget végig üvöltő közönség aztán egy kis saját részt is kapott a zenekartól, ami meglepő hangerővel zúdult a színpadra. Ez megkoronázta az amúgy is ütős atmoszférát és innentől a koncert végégig nem volt  megállás, folyamatos ugrálás, futkosás, “verekedés”.  A végén pengető-, és dobverőosztás, ahogy azt illik és kapkodták is bőven a fellelkesült rajongók.

Minden összevetve, akárhányan is voltunk, akármilyen meccs is ment kint és akármennyire volt vasárnap, a zenekar szerintem piszkosul élvezte, és ami még jobb, hogy a közönség is! :D

 

Mándi Ferenc
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:

Amerikai film OST, avagy Shell Beach a Gozsduban – 2014.02.22.

 

Megosztom.

Szólj hozzá

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu