Archív

lanadel

„Édes melankólia” – talán ezzel a kifejezéssel ragadható meg leginkább Lana Del Rey zenei munkásságának esszenciája. A ’60-as évek filmes világát és dívaalakját gyakorta megidéző, magát egy interjúban tréfásan „gengszter Nancy Sinatra”-ként jellemző énekesnő a mainstream zeneipart meghódító Born to Die után Ultraviolence címmel készítette el a folytatást, amely okozhat némi meglepetést, legyen szó akár rajongókról, akár az őt bírálókról.

 

Az első, számomra meghatározó találkozásom Lana Del Rey-jel egy tavaly májusi reggelen, a 6 órás vonaton, Budapestről Miskolcra utazva történt. Egy átmulatott éjszaka után, olcsó, szar minőségű bortól félig kábultan fogtam az mp4 lejátszómat, amelyre előző nap felmásoltam a Born To Die lemezt, és azt mondtam magamban: „na, most végre megtudom, mit esznek annyira ezen a csajon!” Már a külsejét leszámítva, mert az első ránézésre nyilvánvaló volt.

Négy-öt szám után rájöttem, hogy reménytelenül alkalmatlan állapotban vagyok bárminemű befogadásra, de annyit sikerült megállapítanom, hogy egészen jó, amit hallottam. Aludtam egyet rá, aztán a vonatról fél kilenc magasságában leszállva, némileg józanabbul és élénkebben folytattam a zenehallgatást.

Amikor a Million Dollar Man-hez értem, felkaptam a fejem, és mire a dal lement, belém hasított a felismerés, hogy ez a nő megvett kilóra. Azóta is úgy gondolom, hogy ez Lana legjobban sikerült száma, a Born To Die-t pedig olyannyira rongyosra hallgattam az elkövetkező pár hónapban, hogy a 2013-as nyaram hivatalos soundtrack-jeként tekintek rá utólag. Tökéletes összhangban volt azzal, amit akkor éreztem. Mindig is odavoltam a melankolikus melódiákért, a kiábrándultságot, elveszettséget árasztó zenéért, ez a lemez viszont tűpontossággal talált el egy olyan időszakomban, amelyet talán egyetlen más zenei aláfestés sem tehetett volna teljesebbé.

 

Nem érdekelt az sem, hogy egy barátom, akinek adok a véleményére, Lana Del Rey-t kerek perec „műanyag, műízű terméknek” nevezte, sem pedig az a vita, amely szintén a valódiságát firtatva alakult ki a közvéleményben. Bizonyítást nyert ugyan, hogy a közel hajléktalan sorból feltörő, egyszerű lány képe egy tudatosan tervezett image része csupán, és hogy a háttérben jogászok, marketingszakemberek, és egy milliomos apuka is ott van, engem ez mégsem tudott érdekelni.

 

 

A populáris kultúrában minden megkreált. Nincsenek velejükig természetes, minden mesterkéltségtől mentes produkciók. Erősen kultúrafüggő ugyan, hogy milyen mértékben és színvonalon, de a tervezettség, a kiszámítottság mára az undergroundnak is éppúgy része lett. Mindig is úgy tartottam, hogy ez nem baj, sőt, egy jól kigondolt, ízlésesen megvalósított körítés hozzáadott érték a produkcióhoz. A fősodorban pedig, egyébként sem maradhatsz az, aki annak előtte voltál. Ha más nem, a megváltozott státuszod, a nagyobb nyilvánosság, nagyobb felelősség, a környezetváltozás, a hírnév és a pénz úgyis belekényszerít egy új szerepkörbe. A hitelesség mércéje éppen ezért nem az, hogy adott művész szerepet játszik-e, sokkal inkább az, hogy a szerepét milyen mélységben képes megélni és nekünk átadni. A jelen viszonyai közt nem sok különbséget látok zenész és színész között.

A legjobb példa erre David Bowie. A bulvármédiát hazugságokkal etette, fiktív karakterek bőrébe bújt ahelyett, hogy szimplán csak David Jones, az énekes lett volna, és nem ennek ellenére, hanem pontosan ezért a valaha élt egyik legnagyobb előadóművésze a popkultúrának.

Lana Del Rey nyilvánvalóan nem valódi, ha az őt megformáló személyt, mint magánembert tekintjük kiindulási alapnak. A dalokban, a színpadon, és minden olyan helyzetben azonban, amikor Lana Del Rey-t látjuk, úgy gondolom, ez a karakter nagyon is valóságos, Elizabeth Grant képes őt életre kelteni, és ettől válik hitelessé.

 

Miután a Born To Die-t és az azt követő – a nagylemez kiegészítéseként kiadott – Paradise EP-t is a szívembe zártam, mindinkább kíváncsi lettem a folytatásra. Egy időben azt lehetett olvasni, hogy az énekesnő nem készít új hangzóanyagot, mert kifogyott a mondanivalóból, néhány hónapra rá azonban hivatalosan is megerősítette, hogy már dolgozik a folytatáson. 2014. június 13-ig kellett rá várni, hogy az eredményt mi is hallhassuk.

 

Már az első kislemezen kiadott dal, a West Coast azt sejttette, hogy az Anthony Burgess A Clockwork Orange (Gépnarancs) című novellájának egy szófordulata után Ultraviolence-nek keresztelt dalgyűjtemény más lesz, mint a nagy áttörést meghozó elődje.

Ami már első hallgatásra is feltűnik, hogy az album kifejezetten élő hangzású, nem csupán a hangszerelés, hanem ének szempontjából is. Lana máshogy, természetesebben használja a hangját, mint a megelőző kiadványokon, és az is hallatszik, hogy a stúdióban kevesebb sávval dolgoztak. Mindemellett, a gitár szerepe előtérbe került, főként a lemez első felében, ami talán annak (is) köszönhető, hogy a produceri feladatokat bizonyos Dan Auerbach látta el, aki – bár multi-instrumentalista – főként a The Black Keys nevű blues-garage rock formáció gitárosaként ismert. A dalok zömét ő maga gitározta fel, a James Bond soundtrack-szerű Shades of Coolban még egy szándékosan csúnya, kissé disszonáns szólót is kapunk tőle. Egyszerű, de annál hangulatosabb momentum.

 

 

Amikor először ment le a lejátszómban elejétől a végéig az Ultraviolence, az fogalmazódott meg a fejemben, hogy kevesebb produceri munkát és több Lana Del Rey-t érzek benne, mint a Born To Die-ban, ennek ellenére azonban az első mondat, amely elhagyta a számat, ez volt: „az előző lemez jobban tetszett.” További két hallgatásra volt szükségem, hogy elkezdjen a helyére kerülni, és most, hogy ezeket a sorokat írom, túl az ötödiken már jóval árnyaltabb a véleményem.

Ezen az albumon nincsenek megközelítőleg sem akkora slágerek, mint akár a Blue Jeans, akár a Summertime Sadness, többszöri hallgatás után mégis képes magával ragadni, és az elsőre jelentéktelennek ítélt dalok is működni kezdenek. Nehezebben emészthető és érettebb anyag ez, mint az énekesnő bármely korábbi munkája, egyszersmind búskomorabb is. Ahogy Lana megfogalmazta még a megjelenés előtt néhány hónappal: „Abszolút lenyűgöző – sötétebb, mint az első – olyan sötét, hogy már-már hallgathatatlan és rossz. De imádom.”

 

Ami a dalszövegeket illeti, semmi meglepő, semmi új, csak a jól bevált: a hangsúly továbbra sem a mondanivalón, hanem a közvetített életérzésen van. Sokadszorra jelenik meg az idősebb, romlott férfiba szerelmes naiva alakja, a drága autók, a kábítószerek, fegyverek, gengszterek világa, Kalifornia, mint a gazdagok züllöttségének és a szabadosságnak a jelképe, valamint a szerelem-erőszak kettőse.

Súlytalan mondanivaló ide vagy oda, Lana Del Rey mégiscsak tehetséges szövegíró. Eredetiségből ötös, és olyan természetességgel, érzékletességgel képes az amerikai újburzsoá és fehér atlétás asszonyverő szubkultúrák suttyóságát romantizálni, hogy még egy apácának is meghozza a kedvét ahhoz, hogy feltoljon pár csíkot és rossz arcú fickók ölében táncoljon.

Kis részben talán beszélhetünk önéletrajzi ihletettségről, valószínű azonban, hogy nagyobbrészt a saját maga által megformált karakter inspirálja az énekesnő piszkos romantikával átitatott szerzeményeit. Elizabeth Grant zenei ízlésvilágába minden esetre, betekintést nyerhetünk egy-egy utalás, illetve konkrét előadók megnevezése által is.

Az album egyik legerősebb pillanatának, a Brooklyn Baby-nek a refrénjében Lou Reed felé gyakorol gesztust, a Fucked My Way Up to the Top-ban elhangzó „Lay me down tonight in my diamonds and pearls” sor minden bizonnyal Prince Diamonds and Pearls albumára hivatott utalást tenni, a deluxe edition-re bónusz dalként rákerült Guns and Roses pedig, magyarázatra sem szorul.

 

Az Ultraviolence a dalok erősségét tekintve a klasszikus lemezkészítési modell sajátosságait mutatja. A 11 számos standard változat első felén gyakorlatilag egymást követve megtalálhatók a legjobban sikerült darabok, a nyitó Cruel World-től a West Coast-ig. Az album közepe kissé leül, de jelentős színvonal-visszaesést nem produkál, a The Other Woman a maga nosztalgikus hangzásvilágával és Lana kiváló énekesi teljesítményével pedig, egy tökéletesen eltalált lezárás.

Általában szeretem azt, ha egy lemez tartogat pár bonus tracket, de a deluxe verzión ezután következő három valóban csak ráadásnak alkalmas, és az értékelést inkább lefelé húzza. Úgy döntöttem ezért, hogy a két kiadást külön-külön pontozom.

 

Értékelés

Standard Edition: 9/10

Deluxe Edition: 8/10

 

– Vikki Ricci –

 

Megosztom.

Szólj hozzá