Archív

 Stockholmban járunk a nyolcvanas évek hajnalán. Az utcákat sötétség és szemerkélő hó uralja. Eközben egy szinttel lejjebb, az aluljáróban három kislány tarhál. Kicsit megszeppenve, félénken, mint akik maguk sem tudják pontosan mit is csinálnak. Egy öregúr meg is jegyzi nekik, hogy ez errefelé nem szokás. No, de mit tehet az ember lánya, ha egyszer elektromos gitárra gyűjt? Hogy miért? Mert épp nemrég alakítottak egy punk bandát.

 

Mind ismerjük az örök érvényű kinyilatkoztatást, miszerint: Punks not dead. Nos, itt van nekünk egy svéd úriember, bizonyos Lukas Moodysson, aki ebből az eszenciából próbálta meg a saját változatát előállítani. Mindezt szülőföldjére kivetítve, és három, épphogy serdülő kislány szemén keresztül megjelenítve. Hogy mi lett az eredmény? A Punk sosem volt még ennyire aranyos. Aztán hogy ez a kijelentés mennyire állja meg a helyét, az már más kérdés. Mi vagyunk a legjobbak! (Vi är bäst!).

 

Adott nekünk két tizenhárom éves forma kislány, Klara (Mira Grosin) és Bobo (Mira Barkhammar), akik utálattal és lázadástól ködös tekintettel néznek mindenre maguk körül. Elsősorban persze a szüleikre, valamint a tesi órákra. Bobo egyedülálló anyja sokkal inkább gyerek még, mint a lánya, ezzel pedig egy hetedikes kislány nem igen tud mit kezdeni. Klara otthoni körülményei talán egy fokkal jobbak, bár az ő felmenői, amikor épp nem hülyéskedéssel ütik el az időt, akkor veszekednek. Hiába, nehéz komolyan venni az aput, aki a vécén klarinétozik letolt gatyával, pedig nem is tud. Az iskolában sem jobb a helyzet, hiszen mindenki gyökér, és persze általában nekik szól be. Hódit a diszkó, ellenpólusaként pedig nyomul a metál, de nekik egyik sem tetszik, mert nincs bennük semmi lázadás. Hisz a világ a vesztébe rohan, nemde? Be is rágnak kicsit erre az egész miliőre, ezért az egyik iskolai szakkör keretében, hirtelen felindulásból és dacból (csak azért, hogy ne azok a hülye metálosok nyomják), alakítanak egy punk zenekart, aminek a neve hamarabb van meg, minthogy akár csak megérintettek volna bármilyen hangszert is. Kellően megkapó bemutatása egy punk banda születésének. Hamarost realizálják, hogy az tényleg nem elég, ha püfölik a dobokat – meg a basszus gitárt is -, és üvöltik, hogy utáljuk a sportot, ezért Bobo ötlete alapján maguk közé fogadják Hedvig-et (Liv LeMoyne), az iskolájuk egy szintén perifériára sodródott növendékét. Aki ugyan hívő keresztény, de legalább tud játszani a gitáron. Ezek után már tényleg nincs megállás, rohamléptékben nőnek a tarajok.

 

 

A film nagyon érdekesen, ám kétségkívül magával ragadóan pumpálja belénk a punk életérzést. Szinte észre sem vesszük, már le is van kötve a kezünk egy gumicsővel, és intravénásan kapjuk a dózist. Egyszerűen nem lehet nem együtt érezni a kezdő lázadókkal, hisz mindannyian átéltük ezt az érzelmileg túlfűtött korszakot. Lukas Moodysson pedig olyan tökéletesen és zökkenőmentesen ránt be a svéd nyolcvansokba, hogy már-már azt gondoljuk, hogy mi is ott és így nőttünk fel. Szinte érzetem magamban a hiányt, amiért nekünk nem volt anno az iskolában punk zenekarunk, pedig sosem tartottam magam a műfaj nagy rajongójának. A jelenetek beállításai és a kamerahasználat nagyban megnöveli ezt az érzést, hiszen olykor velünk együtt követi a történéseket, akárcsak a pillantásunk, így szinte ott érezzük magunkat a lányok közt. Máskor viszont – és elég gyakran – elnyújtott közeliket kapunk, hogy még inkább átérezhessük egy grimasz mondanivalóját, avagy éppen azt, hogy milyen is szembeköpni magunkat a tükörben.

 

 

A skandináv országok filmterméséből szemezgetve már máskor is szembesülhettünk vele, hogy az itteni filmek, mennyivel másabb érzéssel, és szemszögből tudnak bemutatni egy-egy témát, mint mondjuk az amerikai rokonaik. Ha már svéd, akkor például ott az Engedj be!, de ha Lukas Moodysson, akkor Redvás Amal, avagy ott a Valhalla Rising a méltán híres dán „rokontól”, és még bőven sorolhatnám az északi csemegéket. A Mi vagyunk a legjobbak! esetében sincs ez másképp. Különösen jól példázza ezt a sok sötétben játszódó jelenet (Svédország télen, no comment), avagy a nyakig hólepte nagyváros, illetve a befagyott jégtáblák közül kinövő paneltelep látványa. Kétségkívül más érzéseket kelt bennünk az itteni lázadók látványa, mintha mondjuk Los Angeles-ben látnánk mindezt.

 

A Punk, mint műfaj és mint életérzés, egyenlő a lázadással, ellenállással, daccal, és önmagunk keresésével, valamint elhelyezésével ebben a cseszett világban. Így az épp serdülő lányok személye megfelelő táptalaja ezen érzések, és értékek bemutatásának. Ámbátor talán mégsem a legmegfelelőbb, mivel az egész kap ezzel egy aranyos rózsaszín burkot. Hiszen kislányok még, nézzük el nekik hogy lázadnak. Aranyosak, érzelmesek, de végeredményében csak cukik maradnak. Ezzel pedig, egyrészt pont magát a punkságot degradálja le a rendező, hiszen olyan színben tűnik fel, mint egy gyermeki hóbortot, amit meg lehet (kell) bocsátani. Másrészt adja magát a kérdés, hogy aztán mi lesz 3-4 év múlva, amikor már nem kislányok és a társadalom már kevésbé megbocsájtó velük szemben… noh, erre Lukas Moodysson filmje nem ad választ. Pedig az igazi lázadás csak akkor kezdődik.

 

 

A kedves feleség (Coco Moodysson) Never Goodnight című képregénye alapján készült filmnek pontosan az a hátránya, amivel (többek között) el is tudja adni magát. Maga a gyermeki lét, mint alapvetés. Így ugyan könnyen befogadhatóvá válik, ám el is veszti az igazi súlyokat, és a mondanivalót, merthogy az nem nagyon van neki. Pont olyan érzésem volt, mintha egy sorozat igen hosszúra sikerül pilot epizódját tekinthettem volna meg. Egy szimpla feel good punk film? Az, de annak jó. Avagy alapozó tantárgy a témában egészen kezdők számára.

 

 Szabó Tamás

képek: facebook.com/WeAreTheBestUK 

 

 

Megosztom.

Szólj hozzá