Archív

NOW_3141

Az elmúlt egy évben feltűnt egy újabb hullám a magyar underground palettán, vagy legalábbis én futottam bele gyanúsan egyre sűrűbben. Egy újabb fajta “indie” jelenség ütötte fel a fejét, és most, hogy a napokban a sokadik kis zenekar talált meg hajszálra pontosan ugyanazzal a zenével, amivel előttük pár tucatnyian (és az elején ennek kifejezetten örültem), hirtelen besokalltam, és úgy döntöttem, írok erről egy cikket. Az indie zenéről. Annak ellenére, hogy ez ma már nem egészen ugyan azt takarja, mint a kezdetekkor. Lesz itt szó még az ominózus VOLTos Arctic Monkeys-ról és a magyarországi indie vonalról. Bocs, helyenként elfogult leszek.

Az elfogultság oka pedig nem más, mint az, hogy egy általam nagyon nagy szerelemmel övezett stílusirányzatról van szó. Kultúrsznobizmus ide vagy oda, rajongok a brit zenéért, és ez kezdődött azzal, hogy az anyatejjel szívtam magamba a brit progresszív rockot (Emerson, Lake and Palmer, Rainbow, Yes, Led Zep), és majd mikor eljött a lázadó korszakom, rá kellett döbbennem, hogy az osztálytársaimmal ellentétben hiába hallgatok rockot, ez bizony nem akasztja ki a biztosítékot otthon. Szar ügy, ez volt a normális. Mihez nyúl ilyenkor az ember lánya a biztosítótűkön és a nyakörvön kívül? Hát persze, hogy a brit punk hullám fogja magával sodorni; Sex Pistols, Clash, Exploited és a többi zeneileg vállalhatatlanul igénytelen zenekar. Itt nem voltak nagy megfejtések, Pink Floydos dupla albumon átívelő történetek, itt csak zaj volt, proli témák, üvöltés, a lázadás legjava. Köszi. De ebből is ki kell nőni egyszer. Egy elsősorban metálos és grunge-os korszak után azért mégiscsak visszataláltam egy  teljesen más (és mégis nagyon hasonló) brit stílusirányzathoz, és ez volt az “indie”. A felszínén kezdtem, aztán leástam a mélyére, úgyhogy térjünk is rá gyorsan először a gyökereire.

Az indie, azaz independent eredetileg a kis kiadós és ismeretlen producerekkel dolgozó zenekarokat takarta zenei stílustól teljesen függetlenül az elektronikus irányoktól a hip hop-on át akár a jazzig, de ebben a cikkben csak pop(-rock) és rock vonalra koncentrálok, elég lesz az mindannyiunknak. De emellett nem csak a zenei világban használják ezt a kifejezést, hanem a művészet, irodalom, dizájn, film terén, sőt az üzleti életben is és még indie egyházról is hallottam már, bármit takarjon is ez.

A ’80-as évek elején egy alternatív rocknak nevezett fő kategória (nem egészen egyenlő az itthoni alterrel) kezdett kialakulni, ide tartoztak azok az újító zenekarok, akiket semelyik addig használatos stílusirányzathoz nem lehetett besorolni. Az újító hozzáállás eredményeképpen aztán ezt a kategóriát is elkezdték darabolni, még underground szinten, és a ’80-as évek közepére már megszületett és meghonosodott az indie kifejezés. Az Egyesült Királyságban először a posztpunk vonal rajzolódott ki, tipikus példája volt a Joy Divison, akik teljesen egyedi hangzást hoztak létre, míg Amerikában ugyanez szülte a noise rockot (pl. Pixies, Meat Puppets) és a grunge-ot (Nirvana, Alice in Chains), illetve az egyetemi rádiók játszási listája tán elnevezett collage rockot (így kezdte pl. az R.E.M. is). A ’90-es évekre az amerikai vonal már egyre inkább elválik és egy keményebb, rockosabb vonalat képvisel, míg a szigetországban a sötét, karcos posztpunk mellé bejön a gitárzenére épülő könnyedebb indiepop vagy britpop, és olyan bandák kerültek a fősodorba, mint a Blur és az Oasis, de még a Joy Division megmaradt tagjaiból alakult New Order is lelazult egy kicsit elődjéhez képest.

A klasszikus indiepop mellett felsorolok most néhányat a kedvenceimből is a teljesség igénye nélkül, érdemes egy-egy szám erejéig belehallgatnotok, elég széles a skála: Amy Macdonald (skót), Damien Rice (ír), Empire of the Sun (ausztrál), Jack’s Mannequin (USA), Of Monsters and Man (izlandi), Peter Björn and John (svéd), Marina and the Diamonds (walesi), the Kooks (angol), the Wombats (angol), Snow Patrol (skót).

De ne hagyjuk magukra Oasiséket így a ’90-es évek közepén, ugyanis népszerűségükre, még ha a könnyedebb britpopról is van szó, felfigyelt a zeneipar is, és szerencsére sok más keményebb indierock zenekart húztak magukkal az undergroundból. A 2000-es évekre már számtalan ilyen zenekar született és lett híres igen gyorsan. Amerikából csak néhány illusztrisabbat említenék: the Black Keys, the White Sripes, Yeah Yeah Yeahs, Death Cab for Cutie, the Killers, Interpol, the Strokes, Cold War Kids, Brand New. Az Egyesült Királyságban mindig is jóval erősebb volt ez a vonal, de innen is csak néhányat fogok felsorolni ahogy éppen eszembe jut: Editors, Placebo, Kaiser Chiefs, Franz Ferdinand, the Libertines, the Subways, Block Party, Kasabian, the Kooks, Arctic Monkeys, the Maccabees, Radiohead, Muse. És még pár a világ más pontjairól: the Cranberries (ír), the Hives (svéd), Mando Diao (svéd), Jet (ausztrál), a magyarokra meg majd mindjárt rátérek.

Az igazi indierock  sokszor megkapja – ahogy ez a VOLTos Arctic Monkeys koncert körül is kirobbant -, hogy ezek a zenekarok élőben enerváltak, a koncertjeik lagymatagok és a cipőorruk bámulásán kívül a gitárjukat épp csak vakarják. Tény, hogy egy ilyen koncert nem azt az élményt adja, mint mondjuk egy Skindred vagy egy Netsky (csak hogy az idei VOLTnál maradjunk), de energia van benne. Alapvetően ennek a stílusnak relatíve kicsi a bázisa itthon, nem véletlenül maradt el 2009-ben a Kaiser Chiefs, és a Muse és Kasabian bulik sem pörögtek teltházon. Én ott voltam Szigeten a Radiohead-en, mindhárom Placebo-n, és a tavalyi Editors is hatalmas élmény volt, az első Killers-ről már nem is beszélve. Az enerváltságról és cipőorr nézegetésről pedig csak annyit, hogy hallgassatok bele néhány olyan zenekarba, akiket egészen pontosan a shoegazing címkével fémjeleznek, mert van ilyen is, melegen ajánlom a Mice Parade nevű zenekart. A zene (és a banda stílusának) árnyaltságától függ, hogy mennyire gyors vagy lassú az, amit játszanak, de ilyenről vitatkozni butaság, ez pusztán ízlés kérdése.

Aki szereti ezt a stílust, nagy valószínűséggel jól fogja érezni magát, ahogy az Arctic Monkeys-on is nagyon sokan jól érezték magukat. Az a helyzet, hogy maga a zenekar is elég nagy átalakuláson ment át, nekem például az első néhány album jobban tetszett, pörgősebbek, britpoposabbak voltak, tipikus példája volt ennek az I Bet You Look Good on the Dance Floor, ezzel robbantak be, a videó vírusként terjedt a közösségi oldalakon.Még nincs leáldozóban a karrierjük, sok van még bennük, elképzelhető, hogy a változás jó irányba megy náluk, csak én kezdtem egy picit eltávolodni tőlük. Annak ellenére, hogy a zenekar 2002-ben kezdte, itthon igazán csak a legutóbbit, tavaly megjelent AM-mel lettek ismertek. Az utolsó 2 lemezzel indult el náluk egy változás, és ez az, ami itthon hatást gyakorolt az éppen alakulófélben lévő zenekarokra. Közben világszinten is nagyon ismertek lettek, és a VOLT marketingeseinek köszönhetően ennek a koncertnek a reklámlufiját már akkorára fújták, hogy csoda lett volna, ha nem pukkan ki legalább egy picit rosszul. Boldog-boldogtalan eljött megnézni a koncertet Sopronba, mintha kötelező lett volna.

A cikk apropója az a hullám/tendencia, ami egyik pillanatról a másikra leültetett megírni ezt a cikket, ez nagyban köszönhető az Arctic Monkeys fentebb megpendített népszerűségének. Az indie zene, bár viszonylag későn, a ’90-es évek vége felé gyűrűzött be hozzák, van, létezik, vannak jobb és rosszabb zenekarok, és ha nem is vonzanak többezres közönséget, vannak. Hogy mi is a helyzet itthon, azt a cikk második részében fogom kifejteni, és ebben segít majd Minda Endre, a Hangmás énekese, illetve Ponikló Imre, az Amber Smith és Poster Boy énekese is. Szerintetek vajon mire fogunk kilyukadni? Addig is hallgassatok egy kis zenét.

Décsy Eszter

fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:

VOLT 2014 összefoglaló

Joy Division Unknown Pleasures

Sziget 2013 – Szombat: Editors

UPDATE:

A második rész itt:

Régi vagy új? Az indie margójára, 2. rész: cipőorrnézegetés itthon

Megosztom.

Szólj hozzá

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Kövess minket facebookon!