Archív

Ennek a kritikának tízből kilenc és fél szerző a Bábel Tornya címet adta volna, és ez a kötelező szójátékon túl egyébként még indokolt is lenne. Én mindenesetre követem a zenekar példáját és nem adok címet a következő soroknak.

A Torony jelképezte káosz nem teljesen idegen a budapesti Babel bemutatkozó albumától. Ezt a lemez első négy száma támasztja leginkább alá, melyek a szinuszgörbét követik; az Állok eléd című kezdődal egyáltalán nem meggyőző, sablonos, szépelgő rockszámocska, amely nemcsak, hogy távol áll a lemez későbbi anyagának színvonalától, de azt az általam mélyen nem kedvelt műfajt idézi, melyben a rock and roll külsőségei mögött érzelgősködést és frázisokat kapunk. Szó nincs arról, hogy a rockzene ne bírna el érzelmeket, hiszen minden művészeti ág erre van kitalálva, de ennek van ízlésesebb módja is.

A második track a Lift. Ipolyi-Gáts Hunor énekes hangjával tálalva a dal elindul azon az úton, amely az eredetiséggel kezdődik, a végén pedig a megjegyezhetőség várja. Itt már hallok valamit, amit nyugodtan el lehet nevezni „bábelességnek”, a dal jól (ki)használja Hunor hangi adottságait, szervesen kapcsolódik hozzá, nincs az az érzésem, hogy ezt bárki, bármelyik zenekarban elénekelhetné.

A Világ ura figyelemreméltó potenciállal indul, hogy aztán az Állok eléd jellegtelenségét vigye tovább. Kár érte és kár azért is. A lemez hallgatása közben újra és újra kaptam magam azon, hogy gondolatban drukkolok a Babelnek, mintha a döntő tizenegyest lőnék: ott állnak a győzelem kapujában, de az album 10 száma alatt nem mindig sikerül betalálni. Bosszantó a számokban rejlő lehetőségeket végül annyival nyugtázni, hogy ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni.

A DisCo! a lemez két angol nyelvű számának egyike, és a második hullámtető a lemez kezdete óta. Miért nem írnak több ilyet? Persze, nem állít új alapokat a magyar rock történetében, de nem is azért vagyunk most itt. Erős lüktetésű, slágergyanús, pörgős dal, Hunornak pedig végre esélye van kiabálni, nem csak nyikorogni. És végre hallottam gitárszólót, úgy, abban a klasszikus értelemben, ahogy már elég régen.

E kezdő, erős hullámzás után a bábelességet a klasszikus rock dallamvezetésének és fordulatainak a modern underground rock hangzásával való keverésével jellemezném. A zenei munka az egész korongon profi és az ének is csak egy általános szempontból problematikus: nem minden áll jól neki. Kétoldalú jellegzetesség ez: a zenekar esszenciája múlik azon, hogy a megtalálják-e azt a zenét, ami passzol hozzá, viszont ha már megvan ez a saját hang, minden esély megvan arra, hogy igazán összetéveszthetetlen zenekar szülessen. Mennyire nem működne jól például Szabó Balázs a Quimbyben, vagy épp Kiss Tibi a 30y-ban.

De menjünk tovább: az Egy újabb részlet megint lelassul, a verzék dallama kiszámítható, szinte stílusgyakorlatnak is elmenne. A refrén aztán alakít a dolgon, és egy közepesen jó, hallgatható dal tudatában lépünk tovább a Farkasmacskára. A kezdő gitártéma nekem valamiért a Repulicot idézte, és már épp azon gondolkoztam el, hogy pont a Republic az a zenekar, amely eddig is olyan túlságosan Republic volt – azaz a saját sablonok ismétlésének legtipikusabb esete –, hogy teljesen fölöslegessé tesznek bármilyen tribute bandát, de a kép a későbbiekben árnyalódott és kimondhatom, hogy a Farkasmacska a lemez másik csúcspontja. Megtalálja az egyensúlyt a korábbi számok stílusjegyei között és az így, a 6. trackre a már tendenciaként értékelhető lassúskodás is jól áll neki. Bábeles.

A Maradék kezdő motívumai szintén klasszikus vonalon mozognak, AC/DC-t és egy kis Foo Fighterst hallok ki belőle. Aztán újra szerényebb amplitúdóval szólal meg a verze, de a refrén a lemez legprogresszívebbje, elrugaszkodik az eddig előszeretettel használt rocksablonoktól, nagyon jó. Itt már az Óriás jut eszembe. Elég széles spektrumot járunk be a Maradék 5 perce alatt, de a dal nagyon egyben van és megint fel-felbuggyan bennem a frusztrált zenehallgató költői kérdése, hogy ha egyszer tudnak ilyen sodró dalokat írni, akkor miért nem azt csinálják többet?

A My Mess már közepes tempón ketyeg, súlyosan szólal meg és újra mer kicsit kísérletezni. Bár nemigen látom a koncepciót a két angol nyelvű dal szerepeltetésében (a nyilvánvaló külföldi nyitáson kívül), nem zavaró, a kiejtés hiteles, nem lóg ki a számok sorából.

Az Ez a lány aztán szintén mer hangoskodni, de nem túl nagy eresztés, számomra egy stabilan működő, átlagos töltelék szám, melyről nem hinném, hogy pár év múlva játszani fogják.

A lemez záródala a Yeah. A remek szöveg és ringató dallam miatt még azt is megbocsátottam neki, amit egyébként ritkán szoktam, azt, amikor a zenekarnak nincs kedve refrént írni, és maradnak a yeah-yeah-yeah-nél, aminél én – urambocsá – azért többet várok. A szám végére aztán kapunk egy erős és ízléses intrumentális blokkot és ezzel véget ér a Babel bemutatkozása, mely, ahogy a fentiekből kiderül, a lehető legfelemásabb érzéseket hagyta bennem. Kevés dolgot mernék biztosan kijelenteni a Babelről, de azt igen, hogy ha kiválogatjuk a lemez legerősebb pillanatait egységes zenei világot kapunk, ami mindenképp egy lépés a jó irányba. Érezhetően nagy tudású zenészek alkotják a zenekart, akik még nem igazán tudják, mit akarnak kezdeni ezzel a tudással. Első lemezként azt gondolom, megállja a helyét, de csak akkor, ha a következővel azt üzenik majd nekünk: most már rájöttünk.

Bertalan Balázs

Kapcsolódó:
LK Beat, Kalef, Babel @ Fészek, 2014.03.27.

babael

Megosztom.

Szólj hozzá

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu