Archív

frank-movie-poster-michael-fassbender

 

Ebben az évben nem láttam még olyan megosztóra sikerült filmet, mint a Frank. Az biztos, hogy aki szereti Wes Anderson elvarázsolt, kissé infantilis filmvilágát, az Lenny Abrahamson filmjét is imádni fogja, melyet ugyanaz a szórakoztató/idegesítő indokolatlanság leng be, mint az Édes vízi életet, vagy a Grand Budapest Hotelt. Aki nem kedveli az ilyet, és szereti, ha egy filmnek akár nehezen is, de mégis jól körülhatárolható üzenete van, az kerülje el a Franket, de messzire.

 

Hősünk, Jon (Domnhall Gleeson) mindenek felett arra vágyik, hogy zenét szerezhessen, azaz, hogy tudjon zenét szerezni. Bár tehetséges és szorgalmas billentyűs, az ihlet csak nem talál rá, mikor is egy szerencsés véletlen folytán bekerül az undergroundnál is undergroundabb zenekarba, a The Soronprfbs-ba. Jon olyannyira megörül a váratlan lehetőségnek, hogy lelkesedésében észre sem veszi a baljós jeleket: az elmegyógyintézetben kezelt Dont, az agresszív Clarat, az angolul nem is beszélő gitárost, Baraque-t, és természetesen Franket, a frontembert, aki sosem veszi le az egész fejét borító maszkot. A banda Jonnal kiegészülve visszavonul egy isten háta mögötti, erdei házba megalkotni legújabb albumát, ahol a fiú lassan válik egyszerre a zenekar egyre szervesebb részévé és ismeri fel annak visszásságait.

 

frank

 

A külcsín fantasztikus, az operatőri munka gyönyörű és jól állnak neki Jon kiemelt Twitter és Tumblr bejegyzései is. A Frank finoman beszél a szociális média által gerjesztett kétes és illékony hírnévről. És itt érkezünk el a leginkább zavarba ejtő ponthoz: az értelmezéshez. Nem merném kijelenteni, hogy a Frank konkrétan SZÓL valamiről, sokkal inkább megpendít témákat, miközben ellubickol a maga őrült karaktereiben és hangulatában. Jon révén előkerül a naiv alkotni akarás minden realitást elfedő lila köde, az öncélú underground és a popszakma elutasításának és a befutni vágyás disszonanciája, az internetes hírnév kétoldalúsága és kiismerhetetlensége, és az a kiégés is, amikor mindez elveszik. Ezek azonban nincsenek kibontva, lényegesen újat nem állít a film ezekről a kérdésekről, és mivel – valljuk be – Jonon kívül senki sem tűnik normálisnak, tulajdonképpen minden fenti kérdés relativizálódik. Valódi dráma a végét leszámítva nem kerül elő, a film komolytalankodó, bár szürrealitása ellenére valahol mégiscsak valóságos.

 

A Frank vitathatatlanul jó húzásai ellenére is kifejezetten fárasztó film. Ugyan imponáló Micheal Fassbender sokadik független filmes szereplése a nagy blockbusterek és direct-to-Oscar filmek mellett, és az is tetszett, hogy csak az utolsó néhány jelenetben látjuk maszk nélkül a címszereplőt, a filmet biztosan nem tudom mindenkinek ajánlani. Ha a Frank világa önmagában nem szórakoztat – ez pedig itt fokozottan ízlés kérdése –, akkor a tartalom egyszerűen nem elég szilárd ahhoz, hogy elbírja a film súlyát. Rétegfilm, melyet csak imádni vagy utálni lehet, de ennek eldöntéséhez előbb természetesen látni kell.

 

Bertalan Balázs

 

 

Frank3

Megosztom.

Comments are closed.