Archív

A legfehérebb fekete, a legfeketébb fehér. Mindkét állítás megállja a helyét Lenny Kravitz zenei munkásságára vonatkozólag. A félig afroamerikai, félig orosz zsidó származású multiinstrumentalista a 2011-es, meglehetősen pozitív kritikai fogadtatású Black and White America után, idén új anyaggal jelentkezett Strut címmel.

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tejfölösszájú rockerpalántaként megállapítottam: „Lenny Kravitz egy unalmas figura”. Mindez – határtalan éretlenségemről és felszínességemről tanúbizonyságot téve – egyetlen videoklip, egész pontosan a Dig In megtekintése után fogalmazódott meg bennem, és azóta sem győzök eleget szégyenkezni. Egyrészt, mert a Dig In egy kurva jó szám, másrészt, mert a Lenny Kravitz nevével fémjelzett produkció a zeneipar fősodrának egyik legizgalmasabb momentuma. A 14 évesen kimondott, elhamarkodott ítélet egyszerűen az életkoromból fakadó gyermetegségnek volt betudható, annak, hogy a zenétől akkoriban a zúzás, a durva megszólalás volt a fő elvárásom, és mégis, olyan mélyen a tudatomba vésődött, hogy több mint egy évtized múltán váltam csak nyitottá arra, hogy elmélyüljek Kravitz világában. Az 5 albummal kezdtem a sort és hamar rájöttem: egy általam csúnyán félreismert, alulértékelt zenész lemezét hallgatom.

Az idén ötven éves Lenny persze ma már korántsem oly progresszív, mint amennyire az volt a kilencvenes évek derekán. Legfőbb védjegye azonban, a feka blues, funky és soul világának a fehérek rock ’n’ rolljával való sajátos vegyítése mindvégig megmaradt. Valljuk be, egy ilyen korú alkotótól egyébként sem szokás hajmeresztő újításokat várni, de ha progresszió nem is, húzós, fogós témák, fülbemászó refrének maradtak még az énekes tarsolyában. Mindazonáltal, a Strut mindkét téren, a dalok erősségét, és hangzásbéli korszerűségüket illetően is alulmarad az előző nagylemezhez viszonyítva.

Nagy vonalakban az album erős kezdéssel és gyenge befejezéssel jellemezhető. A tömören, lényegre törően „Sex” címmel ellátott nyitódal egy kellemes, táncolható darab. Sodró, energikus refrénjét már első hallgatás után is nehéz kiverni a fejedből. A dallista második helyén az első kislemezként kihozott „The Chamber” foglal helyet. Ez volt az, amit először hallottam a Strut-ról, és unalmasnak, indokolatlanul hosszúnak találtam. Utóbbit még most is tartom. Ha öt helyett mondjuk három és fél perces lenne, jobban ütne. Pár újrahallgatás után egészen megkedveltem, de közel sem az album legnagyobb pillanata, és akár az imént említett „Sex”, akár a címadó „Strut” nagyobbat szólt volna első felvonásként.
A lemez egyébként, középtempós számokkal van tele és a hangszerelés is alapvetően igen szellős. Ez néhol unalomhoz, néhol kifejezetten ízléses megoldásokhoz vezet. A „New York City” például e kettő határán billeg. Az abszolút kedvencem a „The Pleasure and the Pain”, méghozzá a zseniális refrénje miatt. Az első bő egy perc alapján lehetne egy rohadt unalmas dal is, de a refrén akkora telitalálat, olyan hatásos, hogy az egészet elviszi a hátán.

Lenny-Kravitz-by-Steven_Pan_for_The_Block

Nos, ha a Strut egy rövidre szabott dalgyűjtemény lenne, amely a kilencedik számmal, az „I’m a Believer”-rel végződne, azt mondanám, nyolc pontot simán megér. Ez a szám ugyanis egyfajta határt jelent az albumon. Ez az, ami egyszerűen csak unalmas, klisés, de hangulatában és szövegvilágát tekintve is alkalmas rá, hogy egyfajta végszó legyen. Előtte a „She’s a Beast” foglal helyet, amely simán ráférne egy Aerosmith kiadványra is, és bár mély nyomot nem hagy, még kellemes hallgatni, utána viszont a „Happy Birthday” című borzalommal egy nagy adag ízléstelenséget kapunk a pofánkba. De úgy, hogy leszedi az ember arcát: a giccses pop-rock zenék nagyágyúja, a szaxofon büntet harsogva. Akinek ezek után van bátorsága tovább hallgatni, refrén gyanánt még megkapja az iszonyúan kínos „happy, happy, happy birthday, happy birthday to you” strófát, amely után garantált a feszengés és szégyenérzet. Az „I Never Want to Let You Down”, bár egy olyan tétel, amely nélkül az album semmivel nem lenne kevesebb, megváltásként érkezik. Nem sokáig lélegezhetünk fel azonban, alig több mint négy és fél percig csupán, mert rögtön kapjuk a következő büntetést, a gyomorforgatóan negédes „Ooo Baby Baby” formájában. Lenny egyetlen mentsége rá, hogy nem ő írta. E bűncselekmény eredetijét a Smokey Robinson and the Miracles követte el még 1965-ben. Tekintve azonban, hogy már alapjában véve egy hömpölygő nyáltengerről beszélünk, érthetetlen, hogy Lenny Kravitz miért tartotta jó ötletnek az új anyag záróakkordjaként kölcsönvenni. Értetlenségemet csak tovább fokozza, hogy a kifejezetten ötletes és húzós „Sweet Gitchey Rose” csak iTunes bonus track-ként szerepel.

Összegezve, a Strut egy közepesen jó album, amely méltó akár többszöri hallgatásra is, de néhány emlékezetes pillanata ellenére sem tartozik azok közé, amelyek a Lenny Kravitz életműből kitűnnek. Minden esetre, ha feledésbe merül majd, ha nem, annyit azért mindenképp elárul, hogy szerzőjének van még mit mutatnia, és messze van még attól, hogy leírják.
A lemez legjobb pillanatai: Sex, The Chamber, The Pleasure and the Pain, Strut, Sweet Gitchey Rose (Bonus track)

Értékelés: 6/10

– Vikki Ricci –

strut-lenny-kravitz-e1403525324682

Megosztom.

Comments are closed.