Archív

Hétfőn jelent meg a Middlemist Red első lemeze, a Supersonic Overdrive. A zenekar olyan erőteljesen robbant be tavaly novemberben a bemutatkozó kislemezükkel (As If You Could Mess This Up), amilyenre ritkán van példa itthon, de a nagylemez mostanáig váratott magára. Most íme, itt van, mi pedig meghallgattuk.

A kislemezen Beke István is segédkezett az Ivan and The Parazolból, erősen vintage pszichedelikus hangzást adva a daloknak. Az alapvetően classic rock és pszichedelik hangzásvilágban más stíluselemek is megbújtak, kicsit indie, kicsit alter, mégis nagyon mai rockzene, érdekes elegy. Ezt a vonalat viszi tovább a most megjelent nagylemez is. Az EP is bejött, izgatottan ültem neki az új anyagnak.

A 10 dalt tartalmazó lemez mindössze 39 perc, ami elsőre kevésnek hangzik, de elég. Benne van minden és adja magát, hogy újra pörgesd. Az Age of Avalon intro ad egy alaphangulatot, de nem hiányozna, ha nem lenne. A Multicoloured Drive sokkal erősebb indítása lenne a lemeznek így önmagában is, de az intro után is még mindig jó felütés. A dal hullámzó, elfolyós, erős, fülledt gitártémákkal telített, kicsit a Blur Theme From Retro hangulatát idézi fel bennem a hangzása. Ez egyébként az egész lemezre igaz valamilyen szinten, ahogyan a hullámzó lüktetés is. Az ezt követő Alas, ami egy szintén jól sikerült szám, nagyon tetszik benne a gitár, meggyőzött arról, hogy Nové Soma hangja bejön. Jobbnak, kifinomultabbnak érzem, mint amit az EP-n hallottam. Alapvetően érezhető egyfajta fejlődés, kikupálódás a kislemezhez képest, és ezt mindenképpen a javukra lehet írni.

A Sundowner egy kellemes dobtémával indít, elég jól van összerakva, de leül egy kicsit. Nagyon lassan indul be, és amikor igen, valahol másfél perc környékén, az nem húz annyira, mintha direkt visszafogták volna, pedig lenne benne erő. Az Overseas felhúzza a lemezt, de nem sokkal. Jó kis elszállós darab, de ebben is több van, mint amit kihoztak belőle. Ennek ellenére tetszik, a hangulata eléggé magával visz, kicsit el is bódít, könnyed lebegést érzek benne. Ezt követi egy rövid dal, a Black Lips. Ezt akkor írták, mikor a Black Lips előzenekaraként játszottak. Érezhetően felpörög, besűrítették rendesen, de talán túl sokat akartak vele markolni, végeredményben kissé jellegtelen lett. Ezután a Fever in Your Eyes viszont egy sokkal jobban sikerült dal, sokkal eredetibb szájízzel, sokkal jobb hangulattal, pedig jóval lassabb és elnyújtottabb.

A lemez utolsó három száma felugrik oda, ahonnan a Multicoloured Drive és az Alas után leereszkedtek. A Single Switcheroo nem hoz nagy megfejtéseket, de egy erős, táncolós dal, már elsőre megszerettem. A Winter Enclose Me aztán még inkább ráerősít a lemezre, már-már progresszív rockba hajló alappal rakták össze, amit meg nagyon szeretek. Igazi gyöngyszem. A szövegen mondjuk talán dolgoztam volna még egy kicsit, de a zene nagyon bejött. Valamiért a Grand Mexican Warlock Aeons lemeze jutott eszembe róla, de nem tudnám pontosan megmondani, miért. Utolsónak ott van az Aanimal. Bár belassul egy kicsit, erős dalnak tartom. Szépen össze van rakva, jól átgondolt. Az eleje egyébként a Doors The Endjének egy lassabb részét, illetve annak lüktetését idézte fel bennem. Sok erő rejlik ebben a dalban, nagyon tetszik az íve és a ritmusa.

Összességében egy jól átgondolt lemezt sikerült összerakniuk, ami stílusában és hatásaiban egységes, még akkor is ha egy picit tényleg leül a közepén. A dalok kellemesen többrétegűek, érdemes rájuk odafigyelni, mégis könnyedek. Ha ezt az utat járják tovább, övék a világ. Kíváncsi vagyok a folytatásra, de addig is, elindítom újra. ;)

Décsy Eszter

Kapcsolódó:
Régi vagy új? Az indie margójára, 2. rész: cipőorrnézegetés itthon
Gyapjúkotont mindenkinek! – Néhai Bárány lemezMEGmutató & The Punch, (Middlemist Red) @ Corvintető, 2014.05.23.

middle1

Megosztom.

Comments are closed.