Archív

Nem ritkán merül fel a kérdés manapság, hogy oké, hogy van nekünk egy sajátosan magyar alternatív rockzenénk, de meddig lehet ezt még tovább húzni. A 2000-es évek után – mikor már túl vagyunk a Kispál, a Quimby, a 30Y meg a többiek tündöklésén és robbanáserejű mainstreamesülésén -, a korábban igazán nagy távlatokkal kecsegtető irányzat mintha megfenekleni látszana: a stílus átment saját sémáinak többé-kevésbé újragondolt ismétlésébe, ami így, a nagyjából 25 évvel ezelőttre datálható, születése óta nem eredményezett széles palettát. Szinte minden ebben a témában folytatott beszélgetésben előkerül, hogy Magyarországon van a ‘Lovasi’, a ‘Kisstibi’, meg a ‘Beckzoli’, és minden fiatalabb zenekar belőlük áll össze: az ő szövegírásuk, dallamvezetésük és hangzásuk az új zenekarok építőkövei. Bálványaik pedig eközben vagy csak árnyékává lettek korábbi önmaguknak, vagy tudatosan kezdtek átpártolni az 50-es korosztály jólfésült szürkeségéhez, melyben vajmi kevés megtermékenyítő van. A tanítvány – úgy tűnik – utolérte a mesterét, de fölébe nőni már nem mer.

Hasonló gondolatok cikáztak bennem a Magidom első nagylemezét hallgatva. Ha egyszerűen annyit kéne elmondanom, hogy jó-e, a fentiek fényében komoly problémába ütköznék: mert lehet valami úgy jó, hogy igazán kiemelkedő, és úgy is, hogy egyszerűen csak nem rossz. Utóbbiból az elmúlt években rendesen el vagyunk látva, és valahova ide illeszthető be a Turistajel is.

A lemez kezdése biztató: a Dzsungel kifejezetten élvezetesen indul. A spanyolviasztól persze még igencsak távol áll, de izgalmas zenei anyagot ígér a továbbiakban. A lemeznek egészén remek a hangszerelése, a bendzsó használata pedig valóban újszerű, vagy legalábbis nem általános elem a műfajban. A nyitó dalhoz mérhető a Houston és a Szörny is: utóbbi már-már country-ba hajló indítása igazán remek, dinamikus és fülbemászó, meggyőzött arról, hogy ezt élőben is meg akarom hallgatni. A Houston pedig bár nem felejthetetlen darab, mutat némi eredetiséget – legalábbis olyan értelemben, hogy egy kézenfekvő hasonlítási alap sem jut az ember eszébe, ez pedig lássuk be, elég ritka.

A kétségtelenül ötletes megoldásoktól eltekintve (amelyekből azért van pár) azonban a számok nagy része közepes, vállmegvonós átlagosságba fullad; szinte minden tételben van valami, ami képes arra, hogy megragadja az ember figyelmét, de vagy nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa azt, vagy egész egyszerűen rossz irányba halad tovább. A lábam folyamatosan járt a ritmusra,  de a lemez többszöri végighallgatása után is jobbára csak a hangulatát tudtam visszaidézni, mert a lemez főleg azokból építkezik. Számos dal a refrénre már kellemetlen és fantáziátlan tinglitangliságba csap át, és ez sajnálatos, mert a számokban nem kevés lehetőség lenne.

Erre a legjobb példa a Mozi című Varró Dániel- vers feldolgozása. Adja magát az összehasonlítás a Hiperkarmával a feszes, skandáló verzék miatt, és addig nem is marad el sokban tőle. Aztán a refrén elsodor minket a zavarba ejtő kellemetlenség felé: a „Gyönyörű vagy” a vers szövegkörnyezetében nem egy kiemelt elem, pont annyira „esetlenül nyálas” amilyennek lennie kell, és amiről a vers szól. Refrénként azonban az ember kínosan hallgatja, és halványan, de riasztóan sejlenek fel a 90-es évek fiúbandáinak hagyományai. Túlzásnak tűnhet egy soron ennyit lovagolni, de refrénbe emelve átéléssel kurjongatni a fenti szavakat, számomra ez az alapanyag iróniájának negligálásáról árulkodik.
Szerencsére a Natúr feledteti mindezt, példásan egyszerű, szerethető dal és a Gombölyű és a Térbetépve is ezt a sort erősíti: hangulatos, jólesően „szétfolyó” nóták, sokkal természetesebbnek hatnak, mint a lemez egyes számainak elcsépelt zenei megoldásai, és szövegek szempontjából is tartalmasabbak. Ennek ellenére ezek sem kiemelkedőek, egyszerűen csak jó (tehát nem rossz) számok. A Kis Kata közreműködésével, dialógus-szerkezetbe rendezett Állandó változás utcahosszal lóg ki a lemez felhozatalából, és ez nagyon jót tesz neki: igazán frissitő darab, noha a dramaturgia itt is kissé nyilvánvaló (bár talán csak az mondatja ezt velem, hogy kísértetiesen emlékeztetett a +44 nevű Blink 182–spinoffbanda Make You Smile című dalára, amit utoljára kamaszként hallottam). Mindenesetre jóleső csavar a lemez ívében.

Az utolsó két dal lassan induló, majd egyre meredekebbé váló lejtmenet: a Csillagász egy megbízhatóan működő popdal, nem zavaróan, de felejthetően könnyű szöveggel és hangulattal, afféle nyári sláger, ami mindenképp eredménynek számít. A Pesti Parti Písz viszont csapnivaló zárás, és ettől függetlenül sem értem, mit keres a lemezen: a zenekar továbbra is szilárd minőséget tartó hangzásvilágába öltöztettek egy semmitmondó Budapest-feel-good szöveget, amely annyira könnyed, hogy szinte már lebeg, és ezért valószínűleg sikeres is lesz, amíg az első komolyabb szél el nem fújja. A „Budapesten élsz, mindenből van elég” akár az Éjjel-Nappal Budapest következő főcímdalává is avathatná, ami egyébként még mindig örvendetes fejlemény lenne a magyar televíziózásban, ha érdemben nem is oldana meg semmit.

A Turistajel legelső hallgatásakor azt mondtam: ez olyan, mint az Esti Kornél. Majd bizonyos motívumokról a Kalef jutott eszembe, megint máskor a Supernem, vagy épp  csak az a bizonytalan érzés, hogy ezt már ismerem, még ha nem is jut eszembe, hol halottam. Nem mintha ezek a vad asszociációk bármennyire is informatívak lennének: valójában csak a kérdést vetik fel bennem, hogy valóban továbbra is a „nagy öregeket” vesszük-e inspirációul, vagy inkább azokat, akik ezt teszik. Drasztikusan primitíven átfogalmazva: a másolókról való másolás vajon mennyit lendít azon, aminek már régóta elég nagy lendület kéne?
A Magidom első lemeze egy közepes poplemez néhány jó pillanattal, pedig sokkal jobb is lehetett volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz lenne, és itt kerül elő a cikk elején fejtegetett dilemma: ha valami nem különösebben jó, de egyáltalán nem rossz, akkor mi? Középszerű?  Felejthető? Sokkal inkább csalódást keltő a dalok hangszerelése és hangulata mögött meghúzódó lehetőségek ki nem aknázása; kiforratlan, és egyelőre nem sok lelkesedére okot adó anyag lett a Turistajel, de semmiképpen sem reménytelen. Ha a zenekar tagjai kiélvezték azt, hogy jól szólnak, kiélvezték Benyhe Róbert hangját és eddig még csak félig kiaknázott tehetségről árulkodó szövegeit, és nekiállnak mondani valamit (amivel már itt is próbálkoznak), még valami  igazán kimagasló is kisülhet belőle.

Bertalan Balázs

Kapcsolódó:
Kornél estéje – Ne félj lemezkritika
LK Beat, Kalef, Babel @ Fészek, 2014.03.27.

turistajel

Megosztom.

Comments are closed.