Archív

óriás

Az akusztikus átdolgozásokra épülő koncertek sokszor afféle biztonsági játék érzését keltik. A csendes, ücsörgős, “komolyabb” hangvétel és az ebből fakadó érzés, miszerint most egy szimpla rockkoncertnél sokkal szofisztikáltabb élményben vesz részt az ember, már önmagában elővetíti az egyszeri zenehallgató pozitív véleményét. Egy jó akusztikus átdolgozás – ha alapból hangos zenekarról van szó – azonban több ennél: nem elég, ha egyszerűen lecserélik az elektromos gitárokat és verő helyett seprőt használ a dobos. Ha a hangosként ismertté vált számok az átdolgozás által nem nyernek új dimenziót, akkor az egész nem lesz több öncélú szépelgésnél, vagy kudarcba fulladt próbálkozásnál, amely egyébként a hangvétel bűvöletében még népszerű is lehet. Az Óriás akusztikus programjára szerencsére ez nem volt jellemző. A trió kiegészült az annabarbiból illetve a Mocsok1Kölykökből érkező Bátor Gergővel és Pulius Tamással, és közösen egy nagyon színvonalas estét hoztak össze.

 

A Muzikum színházi fílingje jó alapot ad a hasonló, családiasabb légkörű koncertek lebonyolítására, az Óriás koncertjén mégis kissé furán vette ki magát a több sornyi szék. Akusztik ide vagy oda, a koncert így is nagyon dinamikus és vérpezsdítő volt, érzésem szerint nem kívánta meg az ülve hallgatást, ami egyedül azért kellemetlen, mert az álló közönség – mely közel megtöltötte a termet – a széksorok mögé szorult vissza, jó 5-6 méterre kerülve a zenekartól, ami némileg szembemegy a fent említett családias légkörrel. A kukacoskodást félretéve azonban a koncert végig tartotta a színvonalat, és korábban vázolt dilemma, miszerint sikerült-e érdemben hozzátenni a számokhoz, többnyire eredményes volt. Külön kiemelném az Az a kellő hőt, melyet szinte az alapoktól újra kellett gondolni az akusztikus hangzáshoz, és ez remekül sikerült: teljesen más arcát mutatja meg az egyébként elég zúzós darab, amely szerintem a zenekar legerősebb számai közé sorolható. Egy pillanatra sem érződött megerőszakoltnak, ahogy a később sorra kerülő Káoszkapitány sem, mely bár szintén erős dal, semmiképp sem az életmű ékköve, itt azonban az átértelmezés révén kifejezetten izgalmas volt és kellemesen meglepett. Természetesen hallottam kevésbé jól sikerült verziókat is, a Láthatatlanban például nem vettem észre semmiféle érdemi többletet, a dal számomra ugyanazt hozza, amit eredeti formájában, ami vagy jó hír vagy nem, mindenesetre stabilan működik. Ugyanez igaz a Látod, most is él-re mely az egyik személyes kedvencem a Példák hullámokra lemezről – és amelyről Egyedi Peti is megjegyezte, hogy ritkán játszák, amit egyébként sérelmezek is. Nem éreztem semmi pluszt az eredetihez képest a nyilvánvaló hangzásbeli különbségeken túl, bár ennek oka valószínűleg az alapanyag; ez a dal könnyebben adja magát az akusztikus átültetésre, mint például az említett Az a kellő hő, így nagy megfejtésekre sem volt lehetőség. Semmiképpen sem rossz, de különösebb meglepetéssel sem szolgált. A Csak a szirma kell aztán megint remekül sikerült és a Titkot visszaadni is szépen megszólalt, bár az eredeti verzió hirtelen odaverő katarzisát azért hiányoltam, és különösen érdekelt volna, hogy hogyan adaptálják azt: az egész koncertre jellemző dinamika adott volna alapot finomabban hangszerelt, de erőteljes kiteljesedésre a szám végén. Ez sajnos elmaradt, és hagyott bennem némi hiányérzetet, bár az is igaz, hogy az alapművet ismerve azért elég kiszámítható lett volna, ha meglépik.

 

 

A zenekar korábbi lemezeinek talán legismertebb dala a Fát dönteni, melyet anno olyan rongyosra hallgattam, hogy mára kissé meguntam – talán nem nagy túlzás párhuzamot vonni a 30Y Bogozd ki-jével –, itt azonban új, már-már jazzbe hajló újraértelmezést kapott, és újra fantáziadús hozzáállásról tanúskodott. Végül a Szájon át nagyon erős finálénak bizonyult, kihasználta az akusztikus hangzás nyújtotta “emelkedettebb” hangulatot, és olyan szépen lezárta a műsort, hogy nem is hiányzott utána a ráadás. Ennek még örültem is: nem azért, mert nem hallgattam volna tovább a zenekart, hanem mert ennél ízlésesebb lezárást talán nem is találtak volna.

 

Úgy láttam, a zenekar tisztában volt azzal, mik a különbségek egy hangos és egy akusztikus koncert között a hangszerelésen és a hangulaton túl, így sikeresen kihozták a dalaikból azt, ami bennük volt. A kivételek, melyek egyszerűen ’’csak’’ jól szóltak, nagyrészt az alapanyag jellegéből fakadhattak, hiszen eredetileg nem ilyen felállásra íródtak; összességében nagyon pozitív élmény volt az Óriás Akusztik, várom és ajánlom a hamarosan érkező MR2 Akusztikot is.

 

Bertalan Balázs

Kapcsolódó:

Akusztikus hangzásra vált az Óriás – interjú

Hétfő esti koncertparadicsom a Corvintetőn: Real Lies, Óriás, Turbo – 2014.12.29.

Kedvencünk: Egyedi Péter, Óriás

 

Megosztom.

Comments are closed.