Archív

Ha az ember gyakran vetődik hangos élőzenés közösségi eseményekre (továbbiakban: koncert), és esetleg hajlamos kíváncsiságból még nem hallott bandákat is megnézni, gyakran érhetik meglepetések. Jók is és rosszak is. Előfordul, hogy az a kérdés is felmerül az egyszerű koncertlátogatóban, vajon mitől működik egy zene itt, és ott mitől nem, vagy mi mozgatja az embereket. Ilyen, és még sok hasonló kérdés járt a fejemben tegnap este, amikor a szívünknek kedves, jól bejáratott lépcsőn topogtunk lefelé a Gozsdu Manó pincéjébe.

Indításnak itt volt a Dope Calypso. Még tavaly októberben írtunk a lemezükről, és azóta egy kicsit kiestek a látóterünkből, de a kíváncsiságom megmaradt. Ha sokára is, de csak eljutottam odáig, hogy élőben is meghallgassam, mit tudnak. A Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost lemez igen egyszerű a maga nemében, igazi underground megszólalás, jóféle hangulattal. Garázsrock, egy kis grunge-dzsal, némi klasszikus punkos énekkel, pontosan annyi, amennyi akar lenni – rövid, nyers, húzós dalok kellemes csokra.

NOW_4297

A koncertkezdés ilyen bele a közepébe nyitással sokat ígért. A zene annyira nyers, mint egy jó amerikai steak, a hangzás kedvesen karcolt. A kezdeti lendület viszont lassanként elillant. A tempó végig megvolt, és tényleg jól nyomták, de valahogy úgy tűnt, mégsem működik igazán. Nem igazán mozdította meg az embereket, pedig a színpadon volt mozgás (a papi gallérért külön pacsi!), a gitártémák húztak, a dobos is ütötte rendesen, egyben volt, jól szólt. Mégis egy kicsit úgy tűnt, mintha maguknak zenélnének. A végére, nagyjából a Black Swamt Thing-től viszont sikerült visszahozni a hangulatot. Nagyon jól éreztem magam, tetszett a zene, de nem volt az az igazi hátba vágó élmény. Ennek ellenére azt mondom, érdemes megnézni a srácokat élőben, egy mérés nem mérés.

NOW_4339

Az utánuk következő Psycho Mutants viszont megadta azt a hiányzó hátbavágást. Bevallom, nem sok mindent tudtam róluk, meg amúgy is a Dope Calypso miatt vetődtünk arra tegnap. A zenekar már javában az első szám végén járt, amikor visszamentünk a pincébe. Ahogy meghallottam a zenét, kikerekedett a szemem, átfutott az agyamon egy fenntartásokkal teli “hűűű…”, kíváncsi homlokráncolással kerestem helyet hátul, aztán rádöbbentem; ez jó! Olyan érzésem volt, mintha valami nagyon furcsa és beteg mexikói lagziba csöppentem volna éppen, Alkonyattól pirkadatig életérzéssel. A rockabily-punk-rock vonalon mozgó Psycho Mutants nem csak meglepett, óriási pozitív csalódás volt. Bár más stílus, semennyivel sem volt megfejtősebb zene – sőt – az előző koncertnél, mégis sokkal jobban átjött, amit át akartak adni. Az emberek, táncoltak, ugráltak, mozogtak, kajálták a csörgődob apró rezdülésétől a tangóharmonikáig a legapróbb hangfoszlányokat is. Spanyolos punk Gogol Bordello módra, csak az énekesnek jóval kisebb volt (értsd: nem volt) bajsza, a hangja pedig zseniálisan mély, dörgő. A trombitásuk valamiért a közönség között kolbászolt, a tagok alig fértek a színpadra, a csörgődob lepattant a plafonról, mindenki szét volt, azaz egyben buliztak. A balkáni hangok amúgy is kedvesek a magyar ember szívének, ők pedig beletaláltak a közepébe. Hatalmas koncert volt, köszönjük!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
Hatékony Százasszög – Dope Calypso-lemezkritika

.

Megosztom.

Comments are closed.