Archív

20150103020032!Marilyn_Manson_-_The_Pale_Emperor

„Tizenöt éve nem éreztem ilyen magabiztosságot” – jelentette ki Marilyn Manson nemrég új albumáról, a The Pale Emperorról adott egyik interjúban. Az idén 46 éves zenész egy szűk évtizednyi gyengélkedés után valóban határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnik, ám azon rajongói, akik az Antikrisztus visszatérését várják, továbbra is csalódottak lesznek.

 

Pedig, nekik se kéne mást tenniük, mint tudomásul venni, hogy az idő múlása bálványukat sem hagyta érintetlenül, és elkezdeni őt egy másik nézőpontból szemlélni. A The Pale Emperor egyik nagy pozitívuma éppen az, hogy Manson nem akar sokkolni vele.
A világ óriásit változott hősünk felbukkanása óta. A zeneipar fősodrában a provokáció valami kurva kínos jelenséggé fajult. Felszínes, tartalmatlan csöcs-, és pinamutogatásban merül ki, esetenként mellécsapva mondvacsinált üzenetként, hogy „vállald a másságod” vagy „szeresd a tested”. Lady Gagák és Miley Cyrusok tetszelegnek a botrányhős szerepében azzal, hogy alapanyagává válnak egy unalmas, szerda délutáni hokizásnak, közben pedig rohadtul nincs mit mondaniuk.
Manson mindig is egy másik ligában játszott, még ha fegyvertárában itt-ott mutatott is hasonlóságokat a fent említett hitvány szereplőkkel. Számára a sokkolás soha nem volt cél, csupán eszköz, a megszerzett figyelmet társadalmilag releváns kérdések felvetésére, üzenetek közvetítésére használta fel. Tekintve, hogy a “Baszás Istene” a java részét elmondta már annak, amit szeretett volna, és hogy lassan ötvenes figuraként kimondottan nevetséges (és hiteltelen) lenne a színpadon segget villantani, a mellkasát vagdosni, és fékevesztett őrültként őrjöngeni, a tudatos provokáció jelentősen háttérbe szorult, és a zene önkifejező értéke került első helyre.

 

 

Marilyn Manson egy különös szereplője az életemnek. Tizenöt éves koromban olyannyira sikerült magával ragadnia, hogy azóta (bő tizenkét éve már) munkásságának egyetlen momentumáról se maradtam le. Éppen ezért szemléltem oly keserűen egyre meredekebb lejtmenetét, amely az Eat Me, Drink Me albummal kezdődött el. Lassan nyolc év távlatából visszatekintve, nem volt az sem egy rossz lemez, csak épp annyira váratlan váltást jelentett az agresszív, dühös, nu metálszerű The Golden Age Of Grotesque után, hogy nehéz volt nem csalódásként megélni.
A változásnak megvolt a maga magánéleti alapja is: Manson akkortájt vált el feleségétől, a táncosnő Dita Von Teese-től, ami nyilvánvalóan megviselte, még ha az ő kicsapongó életmódja is jelentette a fő válóokot. Akkor valami eltört benne, ahogy mondani szokás. Bár silány munkák továbbra sem kerültek ki a kezei alól, valahogy hiányzott belőlük az az energia, az a védjegyévé vált hangulat, ami korábbi önmagát jellemezte.
Az igazán nagy probléma azonban az volt, hogy élőben egyre vállalhatatlanabbá züllött a produkció. A mélypont minden kétséget kizárólag 2009 volt. Akkor Manson és csapata hozzánk is ellátogattak a soproni Volt Fesztiválra. Ott láttam őt életemben másodszorra élőben, és leírhatatlan csalódást okozott. Nemcsak, hogy rosszul énekelt, és régi varázsát elvesztette, de párszor a szöveget is elfelejtette, és két dalba is úgy belesült a zenekar, hogy félbe kellett szakítaniuk. Azon a turnén mindez általánosnak számított.

 

 

A 2012-es Born Villain-nel az idősödő Antikrisztus Szupersztár kísérletet tett rá, hogy visszatérjen régi, sokkoló önmagához, de ez inkább tűnt egy erőltetett akciónak, semmint nagy visszatérésnek, még ha sikerült is néhány jó dalt összehozni. A 2014 őszén tett bejelentés, mely szerint „az új album landolásra kész”, egyszerre töltött el várakozással, és ébresztett bennem kétségeket.
Az első végighallgatás éppen ezért nem volt fesztelen részemről. További kettő kellett ahhoz, hogy élvezni tudjam a lemezt, és végül is, megállapítottam, hogy ha nem is a Holy Wood óta – ahogy azt sok kritikus jelenleg hangoztatja –, de a The Golden Age Of Grotesque óta mindenképp ez Marilyn Manson, zenekarnak egyre kevésbé látszó szólóprojectjének legütősebb kiadványa.

 

A The Pale Emperor nem akar zúzni. Cserébe húzós, középtempós dalokat kapunk előretolt dobokkal, kövér basszusokkal, dögös gitárokkal. Kicsit olyan, mintha a Holy Wood blues-változata lenne. Ezt rögtön a nyitó Killing Strangers érezhetővé teszi. Rengeteg az ismétlődő dalszöveg, a Birds of Hell Awaiting például ugyanazt a négy sort ismétli különböző variációkban, improvizatív jellegű énekléssel, és refrénjében még szaxofon is felcsendül. A korai időkre jellemző mocskos, menetelős megszólalás leginkább csak a Deep Six-ben és a Slave Only Dreams to be King-ben köszön vissza.
Manson hangja, ha régi önmagát csak pillanatokra is képes megidézni – például a Warship My Wreck verzéiben –, élettel telibb, karcosabb, sokkal felszabadultabb, mint az előző két albumon. Érződik, hallatszik, hogy munkakedvének teljében készültek a felvételek.
Társszerzőnek ezúttal a régi harcostárs és basszusgitáros Twiggy Ramirez helyett Tyler Bates-re esett az énekes választása, akivel a Kaliforgia című sorozat forgatásán találkoztak először, és aki azóta turnégitárosként is csatlakozott a bandához. Bates neve leginkább filmes berkeken belül csenghet ismerősen, tekintve, hogy eddigi munkái közt javarészt filmzenéket tudhatunk. Dolgozott már Rob Zombie-val Halloween és Halloween 2 című horrorfilmjein, de az ő nevéhez köthetők többek közt a 300, a Watchmen, vagy a Sucker Punch zenei munkálatai is.
A lemez egyértelmű visszaigazolása annak, hogy Tyler Bates jó választás volt. Sikerült elkapnia azt a hangulatot, hangvételt, amely egy negyvenes éveiben járó anti-hőshöz passzol, így tökéletes bűntársnak bizonyul.

 

manson

A dalok sötét, esetenként búskomor hangulatot árasztanak magukból, de a kellő energia is megvan bennük ahhoz, hogy néhol akaratlanul is bólogatni kezdjünk. A számlistát igen szűkre szabták, a standard kiadáson tíz tétel kapott helyet, amelyet a deluxe verzió esetében három akusztikus átirattal toldottak meg.
Alapjait tekintve, az anyag jelentős eltéréseket nem mutat a The High End of Low vagy a Born Villain zenei világához képest, inkább olyan, mintha letisztult, tökéletesre csiszolt végkifejlete lenne annak a hangzásnak, amellyel Manson az utóbbi 5-6 évben kísérletezett. Egyben ez azt is jelenti, hogy a következő albummal nem lesz könnyű dolga: vagy belekezd valami egészen újba, vagy alászáll az önismétlés bugyraiba.
Akárhogy is legyen, a The Pale Emperor engem megvett. Az amerikai keresztény-konzervatív szülőknek többé nincs okuk a „Marilyn Manson lemezeitől mentsd meg, Uram, gyermekeinket” kezdetű imát rebegni, sokk-rockernek is csak megszokásból nevezik őt a hatásvadász újságírók, és a szíve is talán már csak Szikora Robinak akad ki, ha meglátja, de nincs is ezzel semmi baj. Ez az album egy olyan pillanatképe Manson karrierjének, amely egy életkorának megfelelően rebellis, méltósággal idősödő rocksztárt mutat.

 

A lemez legjobb pillanatai: Killing Strangers, Third Day of a Seven Day Binge, Warship My Wreck, Slave Only Dreams to be King, The Devil Beneath My Feet, Birds of Hell Awaiting

Értékelés: 10/8

 

– Vic Willow –

10482067_740495042685525_3452730793920551137_o

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu