Archív

Előrebocsátom, hogy attól az igen divatossá vált újságírói attitűdtől, amelynek vezérelve, hogy „minél cinikusabban fikázok a világon mindent, annál lazább és hozzáértőbb publicista vagyok”, hátrafelé megyek. Ne tévesszen hát meg senkit a fenti cím! Ez a cikk nem azért született, mert egy unalmas hétköznapon eszembe ötlött, hogy valamivel fel kéne kavarnom az állóvizet. Nem azért, mert a figyelem középpontjába akarok kerülni. Egyszerűen szívügyemnek érzem, hogy a zeneipar jó ízlés ellen intézett offenzívái ne maradjanak válaszcsapás nélkül. – 1. rész

Pusztán azért, mert nálunk, az úgynevezett arctalan tömegnél jobban látható, hallható és azonosulható véleményformálók egy része felvette már a kesztyűt, nincs okunk hátradőlni, és azt gondolni, hogy ők majd elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Már csak azért sem, mert ezt a harcot – lássuk be – vajmi kevesen vállalják csak fel. Az egyik, és talán a leghangosabb közülük Puzsér Róbert. Nincs miért tagadnom: a tízes lista, mint koncepció az ő nemrégiben befejezett Sznobjektív című rendezvénysorozatát látogatva tetszett meg. Az egyik est témája éppen a tíz leghitványabb magyar előadó volt.

Jelen cikk, hasonló szándékkal, de más nézőpont szerint íródott. A lista utolsó pár helyezettje válthat ki felhördüléseket, ezért szükségesnek tartom elmondani, hogy nem a tíz legrosszabb, legízléstelenebb produkcióval kívántam farkasszemet nézni, hanem azzal a tíz könnyűzenei szereplővel, akiknek ízlésformáló ereje jelentősnek mondható, hatásuk a magyar közízlésre, popkultúrára nézve pedig egyes nézőpontból, vagy minden létező szempontból ártalmasnak. Közeledve a dobogósok felé persze, a legnagyobb ízlésrombolók és legízléstelenebbek közti fal egyre vékonyodik, míg végül meg is szűnik létezni, hogy jelképesen megkoronázhassuk a rossz ízlés császárait.

10. Lovasi András

Lovasi András szövegírói kultúrája és egész jelenléte, előadásmódja a peremvárosi suttyó és a különc, bohém értelmiségi sajátos elegyét reprezentálja. Ő úgy tud semmitmondó lenni, hogy közben te szégyelled el magad, amiért nem hallod ki az éles társadalomkritikát a sorok közül. Léptei nyomán olyan mérges gyomnövények sarjadtak ki a földből, mint a Kistehén Tánczenekar, amely világra szart egy Szájbergyereket, vagy a Magna Cum Laude a maga mélyproli húrokat megpendítő Pálinkadalával. Utóbbiak, bár az urbánus suttyóság helyett inkább a magyar néplélekkel közelebbi rokonságban álló népies változattal operálnak, alterértelmiségi jópofizásban, lazáskodásban egy tőről fakadnak a Lovasi-féle megszólalással.

Lovasi András önmagáért nem szerepelne a listán. Bűne az, hogy megtermékenyítője annak az ál-entellektüel semmitmondásnak, melyből azóta szubkulturális sajátosság lett, és amely miatt minden jóérzésű (és ízlésű) zenészt valami furcsa szorongással tölt el az „alternatív” jelző.

9. Tankcsapda

A debreceni trió legkárosabb hatása maga az a többnyire hallgatólagos, de időnként hangosan is kinyilvánított közvélekedés, mely szerint ők a legjobb magyar rockzenekar. Ez önmagában legalább annyit elmond a magyar zeneipar fősodrának korszerűségéről, ízlésbéli nívójáról, mint az, hogy Ákos a magyar Dave Gahan, vagy SP a magyar Justin Timberlake.

Annak ellenére, hogy a Tankcsapda soha a kurva életben nem volt korszerű (elég csak arra gondolnunk, hogy ugyanazon évben alakultak, amikor az USA-ban a Nine Inch Nails debütáló albuma megjelent), a rendszerváltás Magyarországában mégiscsak jelentett némi vérfrissítést, megvolt a maga üdítő természete. Pláne, hogy eleinte úgy nézett ki, mondani is akarnak valamit. Korai munkásságukban akadnak gyöngyszemek, amelyek, ha zeneileg nem is különösebben innovatívak, szövegileg erőteljesek, és erre a legjobb példa a Jönnek a férgek lemez címadó dala, amely a nyugati kapitalista társadalom ostoba, kritikátlan fogyasztói mentalitását veszi górcső alá.

Aztán, egyszer csak jött a Mennyország Tourist, amely elmaradhatatlan kelléke lett egy sörtől bűzlő szombat estének bármely útszéli csehóban, és amelynek szövegét szubkultúrától és agyi kapacitástól függetlenül mindenki kívülről tudta. Mire az ember feleszmélt, Lukács Laci már olyan arcpirítóan kínos suttyóságokat énekelt bele a mikrofonba, mint a „Többé az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva / Eleget ittam és most má’ be vagyok rúgva” kezdetű strófa.

A Tankcsapda egy ígéret maradt a magyar zeneipar számára, nem több. A receptet, amellyel megtalálták az utat úgy a koleszban vodkázó egyetemisták, mint a borvirágos orrú melósok szívéhez, többé nem voltak hajlandóak másra cserélni, és felszínességtől, ötlettelenségtől bűzlő boszorkánykonyhájukban ugyanazt a főzetet készítik el lemezről lemezre, immár hosszú évek óta. Szakadatlan sikerük pedig azt mutatja, hogy a magyar hallgatóság többsége gondolkodás nélkül és tájékozódás híján elhitte, hogy a rock műfajban ők a hazai non plus ultra.

UPDATE:

Itt a második rész is!

8. Geszti Péter

Geszti Péter egy kiborg. Lényegét tekintve ő a Rímhányó 1.0 nevű számítógépes szoftver, amely eluralt egy emberi testet. Feladata kínrímek folyamatos gyártása, egyetlen tartalmi követelményként a zsibbasztó fahumort támasztva.

Karrierjét gyerekszínészként kezdte, ízlésromboló küldetését azonban dalszövegíróként teljesítette be. Jópofizó, fárasztó szóviccekkel tűzdelt stílusával már jó negyedszázada terrorizálja a nagyérdeműt, folyamatos önismétlésben létezve. Az olyan szövegek, mint az „Alakul a molekula, mocorog az atom, a genetikusokat csókoltatom” arra engednének következtetni, hogy szerzőjük meg sem próbálja magát komolyan venni, és ez akár mentségére is szólhatna. Ám Geszti a maga ízléstelenségével, afféle szaktekintélyként tetszelgett éveken át az X-Faktor zsűrijében, emellett pedig előfordulnak komolynak szánt próbálkozásai, melyek nagyjából ilyen eredménnyel végződnek:

„Van egy ország,

ahol álmomban jártam:

Magyarország,

ahol az arcodban láttam

a magam arcát.

Gyere és egyszer végre,

amikor új nap ébred,

te várj!

Gyere és bújj hozzám újra

Magyarország!

Én ezer év óta várlak már…”

Fáj, ugye?

7. Pataky Attila

Pataky Attila olyan, mint egy rendkívül szívós, alattomos vírus. Folyton mutálódik, újabb változatokban üti fel a fejét, és gyakorlatilag képtelenség tőle végleg megszabadulni. Atis volt már szerencsétlen áldozat a kör közepén, akit a „rosszak” így könnyen eltalálnak, éjjel érkező hedonista állat, a legízléstelenebb világslágereket lakodalmas kivitelben elővezető szólóénekes, jelenleg pedig éppen a prolik nagy spirituális tanítója, aki Hajdú Péter pamlagán vezeti be a hitvány szórakozást választó tévénézőket szövevényes pszichiátriai kórképének mélységeibe.

Bármit is műveljen azonban, egy valami nem változik: a pátosz orrfacsaró bűze. Minden mozzanatát valami émelyítő emelkedettség lengi körül, bármily alávaló is legyen, és ez már önmagában elégséges ahhoz, hogy tömegével dőljenek be neki. Atis nemcsak méltatandó művész híveinek szemében, egyben valamiféle próféta is, aki olyan mély hittel vezeti őket az elbaszottság, a giccs és igénytelenség földjére, hogy azok egy percig sem kételkednek benne: a Kánaán vár rájuk.

6. Kozsó

Ha egy kamasz indiánt elrabolsz, és hosszú évekig egy pincében tartod, ahol az Isaurától az Esmeraldáig az összes dél-amerikai szappanoperát végignézeted vele, közben rászoktatod az ecstasy-ra, tisztább pillanataiban pedig marketinget tanítasz neki, az eredmény Kozsó.

A szomorú szamuráj, zenével csak jelentős mennyiségű tudatmódosító szer elfogyasztása után összetéveszthető tevékenysége a kilencvenes évek derekán kezdett a magyar Bravo és Popcorn magazinok oldalait eluraló burjánzásba. Kocsor Zsolt nem csupán kulturális nívóját tekintve létezett az egysejtűek szintjén, de rendelkezett azok egyéb jellegzetességével is: osztódással szaporodott. Testéről bestiák, picasso brunchok, shygysok váltak le, és terjesztették tovább a benne testet öltött kórságot. A berlini fal leomlásával nyakunkba zúduló eurotrash tánczene, illetve az USA-beli, szétgombolt inges, tinipunci-bűvölő fiúcsapatok meghonosításába senki annyi időt, energiát nem ölt bele, mint ő. Az akkortájt Erica C néven nyomuló Zoltán Erika igyekezett ugyan fölvenni a tempót, de Kozsó eredményesebb kultúrbűnözőnek bizonyult. Áldatlan ténykedéséről a Ganxsta Zolee és a Kartel is megemlékezett 2000-ben kiadott, A popszakma rémei című dalában, ami nem csoda, tekintve, hogy gyakorlatilag megkerülhetetlen jelenségnek számított a ’90-es évek Magyarországában. Aki akkortájt nem hallott róla vagy burokban élt, vagy már halott volt.

Hatása ma azon túl, hogy minden valamire való bölcsész buli alapkelléke a házi pálinka mellett a Szomorú szamuráj, az olyan figurák működésében érhető tetten, mint a következő helyezett…

… hamarosan folytatjuk!

– Vic Willow

 .

UPDATE:

Itt a második rész is!

Megosztom.

Comments are closed.