Archív

Előrebocsátom, hogy attól az igen divatossá vált újságírói attitűdtől, amelynek vezérelve, hogy „minél cinikusabban fikázok a világon mindent, annál lazább és hozzáértőbb publicista vagyok”, hátrafelé megyek. Ne tévesszen hát meg senkit a fenti cím! Ez a cikk nem azért született, mert egy unalmas hétköznapon eszembe ötlött, hogy valamivel fel kéne kavarnom az állóvizet. Nem azért, mert a figyelem középpontjába akarok kerülni. Egyszerűen szívügyemnek érzem, hogy a zeneipar jó ízlés ellen intézett offenzívái ne maradjanak válaszcsapás nélkül. – 2. rész

Olvastátok az első részt? Klikk ide!

Pusztán azért, mert nálunk, az úgynevezett arctalan tömegnél jobban látható, hallható és azonosulható véleményformálók egy része felvette már a kesztyűt, nincs okunk hátradőlni, és azt gondolni, hogy ők majd elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Már csak azért sem, mert ezt a harcot – lássuk be – vajmi kevesen vállalják csak fel. Az egyik, és talán a leghangosabb közülük Puzsér Róbert. Nincs miért tagadnom: a tízes lista, mint koncepció az ő nemrégiben befejezett Sznobjektív című rendezvénysorozatát látogatva tetszett meg. Az egyik est témája éppen a tíz leghitványabb magyar előadó volt.

Jelen cikk, hasonló szándékkal, de más nézőpont szerint íródott. A lista utolsó pár helyezettje válthat ki felhördüléseket, ezért szükségesnek tartom elmondani, hogy nem a tíz legrosszabb, legízléstelenebb produkcióval kívántam farkasszemet nézni, hanem azzal a tíz könnyűzenei szereplővel, akiknek ízlésformáló ereje jelentősnek mondható, hatásuk a magyar közízlésre, popkultúrára nézve pedig egyes nézőpontból, vagy minden létező szempontból ártalmasnak. Közeledve a dobogósok felé persze, a legnagyobb ízlésrombolók és legízléstelenebbek közti fal egyre vékonyodik, míg végül meg is szűnik létezni, hogy jelképesen megkoronázhassuk a rossz ízlés császárait.

5. Rakonczai Viktor

Ő az a csávó, aki jó eséllyel fog neked dalt írni, ha valamely tehetségkutatónak nevezett tévés kutyakomédia döntősei közt tudhatod magad, és kellően jó alapanyag vagy. Utóbbi annyit takar, hogy énekelj szépen (ld. „ereszd ki azt a szép nagy hangodat”), de ne gondold túl a dolgokat, tehát ne akard te megmondani, hogy ki vagy, és mit szeretnél, mert Viktor meg a többi mágus csak úgy tud tizenöt perces sztárt varázsolni belőled, ha ezt rájuk bízod. Márpedig, ők tudják, mi a tuti. Nem hiszed?
Nos, Rakonczai Viktor nemcsak „EMeRTon-díjas magyar zenész, zeneszerző, zongorista, előadó”, ahogy azt a Wikipedia írja róla, hanem a ’90-es évek alkonyán legendássá vált, elsöprő erejű formáció, a V.I.P. oszlopos tagja is egyben. Ki ne emlékezne az olyan zenetörténeti mérföldkövekre, mint a Keresem a lányt vagy a Rohan az idő?
Rakonczai, miután elfáradt a másik három sráccal való ugrálásban és csábosan kamerába révedésben, rájött, hogy a háttérbe vonulva erőteljesebb, behatóbb offenzívát indíthat könnyűzenei fronton a magyar kultúra ellen. Nemcsak eltanulta, de tökéletesítette Kozsó módszerét az osztódással történő szaporodásra. Nyugati trendeket magyarító dalszerzői kultúrája habkönnyűen simul bele a honi popipar semmilyenségébe, és a közmegegyezés szerint is röhejes Kozsóval ellentétben, a szennymédia berkeiben még valamiféle tisztelet is övezi. Már amennyire megtisztelő persze, egy olyan évről évre konstans alacsony színvonalat felmutató versenyben zsűrizni, mint A Dal.

4. Lagzi Lajcsi

Meggyőződésem, hogy ebben az országban a mulatós zenéért senki nem tett annyit, mint Galambos Lajos alias Lagzi Lajcsi. Nem volt nehéz dolga, hiszen a magyar néplélekhez közel áll a prosztóság, a prosztósághoz meg mi sem áll közelebb a mulatósnál. A TV2-n kapott főműsoridő ennek tetejébe már valóságos fegyvertény.
A mulatós egyike azon műfajoknak, melyeket jól nem lehet csinálni, csak a „kissé ártalmastól” a „pszichikai hadviselésen” át a „tömegpusztító fegyverig” terjedő skála valamely fokán. Pontosan ezért, kiállni az emberek elé, és a mulatós pápájává avanzsálni, nyugodt szívvel értelmezhető egyfajta kultúramentesítő küldetésként, amihez azért valljuk be, a nem csekély ízléstelenség mellett pofa is kell. Lajcsi dáridózása amellett, hogy elsőként hozta el Győzikét, meg a péntek esti, TV előtt tapsolós, anyóst megtáncoltatós partizást a kádárizmusból épphogy feleszmélt kulturális hajótöröttek otthonába, újabb generációkat fertőzött meg. Éppúgy a számlájára írható a Dupla Kávé-, meg MC Hawer és Tekknő-féle formációk puszta léte, mint az, amikor a 32 éves Sanyi a harmadik söre után, vagy a 16 éves Bécike az osztálykirándulás mámorában dalra fakad, hogy „Kék a szeme, arca csupa derű”.
És bár, a médiában a mulatós zene jelenleg épp ott van, ahol lennie kell, a Nóta TV meg Muzsika TV gettójába zárva, még mindig akadnak kitörési kísérletei. Tavaly, a színvonalban évről évre lejjebb kaparó X-Faktorban egy „pszichikai hadviselés” kategóriájú mulatós duót két fordulóban is tovább engedett a zsűri, erős közönségtapsoltatás és „micsoda bulit tudtok csinálni” jellegű ömlengések közepette. Az ég óvjon meg bennünket egy újabb generációnyi Lajcsi-károsulttól!

3. Fluor Tomi

Ha van prototípusa a gátlástalan, törtető Y generációs celebnek, az maga Fluor Tomi. Ez a csávó az, akiért már nem hibáztathatjuk a kereskedelmi televíziókat és rádiókat, nem kárhoztathatunk érte pénzéhes produkciós irodákat, kiadókat, ő ugyanis olyan szar, amit nem ők, hanem mi nyomtunk ki. Hozzájárulásuk persze vitathatatlan ahhoz, hogy ezzel a szarral jól össze is kenjenek mindent, de Karácson Tamás első körben az interneten vált ismertté, egyszerűen azáltal, hogy az átlagosan 10 és 15 év közötti facebook-függőkkel úgy megtalálta a közös hangot, mint addig senki. A figura egész kivagyi partyarc-identitását ebből az élményből meríti.
Egészen elkeserítő és baljóslatú a tény, hogy az internet, az egyetlen olyan médiafelület, ahol valódi szabadságunk van a tartalomfogyasztásunkat illetően, egy ilyen produkciót termelt ki magából. Ez azt mutatja, hogy a rossz ízlés, a kulturálatlanság elemi részünkké vált. A tömegekkel többé már nem kell etetni a salakanyagot. Ők maguk szarják ki, és meg is eszik anélkül, hogy egy rossz szót szólnának. Fluor Tomi több, mint önmaga. Valójában jelképe az ízléstelenségre kondicionált fogyasztói magatartásnak. Ami az egész világnak a Gangnam Style, az nekünk, magyaroknak kétségkívül a Mizu. Van miért félnünk a Mizu-generációtól. Ezek a kölykök már annyira kritikátlanok, hogy a szüleik életével, gondolkodásával szemben se gyakorolnak semmiféle ellenállást. Ha valamivel szemben kiállnak, az az elmaradt zsebpénz, a tizennyolcadik szülinapra meg nem kapott autó, az olcsó ruhák. Lázadni, gondolkodni nincs nekik már idejük, csak pa-pa-pa-partizni.

2. Mr. Busta

A recept: végy el Dopemanből mindent, ami valaha is jó volt benne, a rossz tulajdonságait pedig erősítsd föl, amennyire csak lehetséges! Mr. Busta máris elkészült. Fogyaszd egészséggel!
Pontosabban, ha kedves az életed, inkább ne, mert agykárosító hatása csak a ragasztózáshoz mérhető. Ez a karakter egy személyben testesít meg mindent, amiért a hip-hopot utálni lehet. Legyen szó műgengszterkedésről, arcpirító önajnározásról, közlésbéli értéket mellőző proli megmondásról, vagy óvodás szintű műbalhékról, Kordik Zsolt mindenben az élen jár. Nem véletlen, hogy közönségének átlagéletkora nagyjából 13 életévben állapítható meg, és fertőző ostobaságának pontosan ezen aspektusa miatt került előkelő helyre a listán.
A Mr. Busta nevű betegség Fluor Tomihoz hasonlóan, elsősorban az internetgenerációt sújtja. A benne szenvedő pubik jelentős hányada néhány év alatt leküzdi ugyan a vírust, hosszú távú szövődményei egyelőre ismeretlenek. Vírusról lévén szó, a legbiztosabb védelmet az oltás jelenti, amely jelen esetben egy kétkomponensű, intelligenciából és ízlésből előállított vakcinát takar.

1. Hooligans

A Hooligans eredetéről van egy alternatív sztorim.
Egy derűs tavaszi reggelen Kozsó valami megmagyarázhatatlan, égető hiányérzettel ébredt. Hiába cirógatták arcát a hálószoba ablakán besütő nap sugarai, hiába zöldelltek a fák, a bokrok, és énekeltek a madarak, ő egyszerűen képtelen volt örömét lelni bennük. Értetlenül állt a helyzet előtt. Méretes táskákkal a szeme alatt, összetörten, tekintetével a lelkét egyre felemésztő űrben elveszve csoszogott ki a konyhába, hogy készítsen magának egy jó erős kávét. Hátha az majd beindítja elméje megakadt fogaskerekeit. Ahogy a fekete lötty utolsó cseppjei is legurultak torkán, már jól tudta, hogy ezúttal valami erősebbre lesz szüksége. Előkapott hát egy pakk kokaint, jól megtermett csíkot húzott ki az asztalra, és mohó orrlyuka, mint ipari porszívó tüntette el az egészet egyetlen szippantással. Nyomott hangulatának miértje, akár a sújtólég robbant be addig csak halkan nyöszörgő agyába: „rockbandát még nem csináltam”.
A Hooligans olyan, mintha Kozsó a fejébe vette volna, hogy legyártja a magyar Mötley Crüe-t. Az eredmény természetesen – a külsőségeket leszámítva –, semmiben sem hasonlít az eredetire, inkább olyan, mint valami szénné varrt Backstreet Boys torzított gitárral.
Ezek a figurák, akár a legnagyobb ízlésrombolót, akár a legszarabb produkciót keressük országos szinten, az abszolút elsők. Hogy miért? Mert akkora kamu, mint a Hooligans, nincs még egy. Pataky Attilának is előbb hiszem el, hogy a földönkívüliek elrabolták (vagy ők hozták, ami még valószínű is), mint a Hooligansnek azt, hogy ők egy rockzenekar. Kozsói léptékkel mérve kétségkívül azok, bizonyos tekintetben azonban, még a „keresztapát” is képesek meghaladni. Közel biztos vagyok benne, hogy a „szemedbe nézek, egy gyönyörű szép szivárvány” sort még Kozsó is áthúzta volna némi töprengés után, megállapítván: „á, nem… ez így már túl nyálas”.

– Vic Willow

Olvastátok az első részt? Klikk ide!

Megosztom.

Comments are closed.