Archív

Nagyjából mindannyiunk életében  valamikor a gimnáziumi évek alatt érkezett el az a pont, amikor először néztük meg a Félelem és reszketés Las Vegas-bant. Pontosan emlékszem a napsütéses, kora nyári délutánra, amikor Fruzsi barátnőmnél beültünk a gép elé, és elindítottuk a filmet – eredeti nyelven, nagyothallóknak készített felirattal. :) Rendesen beütött. Ezután pár évig csendben érlelődött a tudatalattimban, aztán egyszer csak kirobbant, megfertőzött teljesen, és azt hiszem, ez gyógyíthatatlan.  A Mester, a Gonzó Istene, az újságírás világának Mefisztója, azaz Hunter S. Thompson éppen 10 évvel ezelőtt lőtte magát főbe woody creeki házában, a Bagoly Farmon. Halálának évfordulójára cikket írni pedig nagyon kemény feladat.

Miután 2012 nyarán hazajöttem Indonéziából, Palival Hegyalján támasztottuk a pultot valami indokolatlanul hajnali órában, és először merült fel az ötlet, hogy alapítsunk magazint, egyből beugrott, hogy de jó, akkor majd írhatok jó kis gonzó cikkeket. Gonzót és semmi mást. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire baromi nehéz is valójában. Az első felmerülő probléma, amivel szembesültem; nem vagyok író/újságíró és rutinom sem volt még. Aztán a következő hiba a képletben: elmentünk egy fesztiválra, irgalmatlanul szétcsaptuk magunkat, tehát a gonzó fele már nagyon ment, de aztán másnap ott ültem az üres papír felett, és nem emlékeztem az égvilágon semmire. Rá kellett jönnöm igen hamar, hogy a gonzó nem csak az újságírás egyik műfaja, ez egy stílus, egy életérzés, egy világszemlélet. Látszólag ellent mond az újságírás minden szabályának, pedig a tényeket csak átszűri a szubjektumon, beáztatja némi LSD-be, aztán az emberek arcába tolja. Első alapszabály: a tényekhez való makacs ragaszkodás a sztori halála. Második alapszabály: vagy az írás, vagy a szerkesztés folyamata alatt legyél annyira módosult tudatállapotban (lehet az bármilyen szer(ek) hatása), hogy a saját neved is alig tudd kimondani. Az utolsó és egyben legfontosabb szabály: legyen stílusod! És, ha valakinek volt stílusa, az bizony Hunter Stockton Thompson.

Louisville-ben született 1937-ben, apja világháborús veterán, anyja könyvtárosként dolgozott. 14 éves volt, amikor apja váratlanul meghalt, ezután anyja durván inni kezdett és egyedül próbálta nevelni őt és két öccsét. Nyilván nem volt könnyű a fiatalkora, az iskolában is problémás gyerek volt, mégis kiváló sportoló. Az újságírással is így lett kapcsolata, karrierjét sportújságíróként kezdte a floridai Eglin légibázison, ahol pilóta volt, közben esti kurzusokat látogatott a Floridai Állami Egyetemen, és a The Command Courrier sportrovatának szerkesztője lett, mert hazudott a tapasztalatairól. 1958-ban leszerelt a légierőtől, ahol amúgy is kezelhetetlenként tartották számon, és rövidesen New Yorkba költözött, ahol belevetette magát a beatmozgalom furcsán hedonista világába, és a The Times-nak dolgozott irodai mindenesként. Képes volt többször írógéppel lemásolni F.S. Fitzgerald A nagy Gatsby-jét és Hemingway-től a Búcsú a fegyverektől-t, hogy magába szívja az írók stílusát. Innen engedetlensége miatt rakták ki, a következő laptól pedig azért, mert tönkretette az irodai cukorka automatát és belekötött egy étteremtulajdonosba, aki történetesen a lap egyik állandó hirdetője volt. Egy vállrándítással Puerto Rico-ba költözött, hogy az El Sportivo-nak írjon. A lap ugyan hamar lehúzta a redőnyt, ő még maradt egy darabig. Az itteni élményei inspirálták a Rumnapló című regényét, ami sokkal később, 1998-ban jelent csak meg, illetve ezidőtájt írta a Prince Jellyfish-t is, ami máig kiadatlan regénye maradt.

HSTcopy

Rio, házasság, Kalifornia, majd hippiskedés San Franciscoban, és el is érkeztünk egy fordulóponthoz Thompson életében. 1965-ben Carey McWilliams, a The Nation szerkesztője felkérte, hogy írjon egy jó sztorit a híres-hírhedt kaliforniai motoros bandáról, a Hell’s Angels-ről. A cikk megjelenése után rengeteg kiadó megkereste, hogy írjon egy egész könyvet, úgyhogy Thompson fogta magát, és egy éven át motorozgatott és bulizott a jól megtermett riderekkel, és meg is írta róluk a Hell’s Angels – Vad rege az Angyalokról c. könyvét – tudtukon kívül. Mikor erre rájöttek, részesedést követeltek a könyv utáni jogdíjakból, de csak egy csúnya vita lett belőle, aminek a végén jól helyben is hagyták. Cserébe viszont végre beütött a siker is, több neves magazin és napilap is megvette a cikkeit, publikálhatott például a The New York Times, a Harper’s, vagy a Pageant hasábjain is.

1967-ben két fontos cikke is megjelent a Times-ban; a Summer of Love, és a The Hashbury is the Capital of the Hippies. Ezekben gúnyolja az új baloldaltól távolodó hippi és beat mozgalmat, de megfigyelései a 60-as évek ezen szegmenséről majd a Félelem és reszketés Las Vegasban-nál bontakoznak ki igazán. A cikkek témája kapcsán tervezett egy kötetet az Amerikai Álom haláláról, így Chicagóba költözött, ahol tanúja volt az egyik legbrutálisabb összecsapásnak tüntetők és rendőrök között. A káoszt, aminek kicsúcsosodása ez az eset volt, Martin Luther King híres április 4-i beszéde robbantotta ki, és futótűzként terjedt az államokban. Ez óriási hatással volt Thompson politikai szemléletére. 1970-ben feltalálta az itthoni Kétfarkú Kutyapárt ősét, ugyanis indult az aspeni seriffválasztáson, ígérte a drogok legalizálását, még a saját fejét is kopaszra nyíratta, csak hogy hosszú hajú hippinek gúnyolhassa ellenfelét. Itt használta először a híres gonzó kezet, ami peyotl darabkát tart a tenyerében. Seriff ugyan nem lett belőle, de megcsillogtathatta remek humorérzékét.

Még ugyanebben az évben a Scanlan’s Monthly magazinnak kellett cikket írnia a Kentucky Derby-ről, amit az első igazi gonzó sztoriként tartanak számon. Itt dolgozott együtt először a brit grafikussal, Ralph Steadman-nel, akivel együtt utaztak a versenyre, és aki ezek után a legtöbb írását és könyveit illusztrálta. Mivel “elbulizták” az időt, megcsúszott a határidővel, megijedt, hogy nem tudja leszállítani a sztorit, ezért egy bátor húzással jegyzetlapjait küldte el. Nem sokkal később ismerkedett meg a chicagói politikai aktivista és ügyvéd Oscar Zeta Acosta-val, mert a mexikói származású tévés újságíró, Rubén Salazar meggyilkolásáról akart vele interjút készíteni a Rolling Stone-nak. Ezidőtájt küldte a Sports Illustrated a vegasi Mint 400 sivatagi motorversenyre tudósítani, és mivel a los angelesi légkör amúgy is feszült volt mexikói bevándorlók miatt, összecuccoltak, Acosta-val együtt beültek a kocsiba, és már száguldottak is Vegas felé.

A megrendelt cikk helyett elkészült egy fél regény, majd néhány héttel később Thompson és Acosta visszatért Las Vegasba, hogy az ügyvédek szövetségének drogokkal kapcsolatos konferenciájáról tudósítsanak – ismerősen hangzik, ugye? Mondanom sem kell, az inspiráció megvolt, hogy 1972-ben megszülessen az elmúlt ötven év egyik legnagyobb amerikai regénye, a Félelem és reszketés Las Vegasban: Őrült utazás az Amerikai Álom fellegvárában. Raul Duke és Dr. Gonzo őrült víziói, ámokfutás, cinikus bírálat, aranyköpések tömkelege – azonnali, átütő siker, hátbavágás péklapáttal. Színtiszta gonzó. És, ha már itt tartunk, a gonzó szót eredetileg Bill Cardoso, a The Boston Globe szerkesztője használta először 1970-ben, amely szerinte egy bostoni ír szlengből ered, és arra az emberre használták, aki utolsóként marad állva (élve?) egy egész éjszakán át tartó piálás után; avagy a francia-kanadai gonzeaux szóból jött, ami pedig fényes ösvényt jelent. Thompson saját bevallása szerint a 60-as évek nagy new orleansi RnB zongoristájának, James Booker egyik dalának címéből vette. Thompson hírneve a csúcson volt, a lapok ették a cikkeit, Raul Duke-ot és Dr. Gonzo-t, Acosta pedig eltűnt egy kokainnal megtömött hajóval valahol Mexikóban.

fear-and-loathing_1

Ralph Steadman grafikája – Félelem és reszketés Las Vegasban

1973-ban a Rolling Stone számára írt cikksorozatot Richard Nixon elnökválasztási kampányáról, ennek gyűjteménye a Fear and Loathing on the Campaign Trail ’72 c. könyve. A 70-es évek közepétől egyre inkább szétcsúszott, a cikkeit egyre nehezebben rakta össze és a Rolling Stone-nal is megromlott a viszonya. 1980-ban elvált tőle Sandra, és megjelent az Ahol a bölény dübörög c. vitathatóan jó film, amiben Bill Murray alakítja őt, a sztorit pedig több könyvéből és cikkéből gyúrták össze. A 80-as évek végén főleg a San Francisco Examiner-nek írt kritikákat, cikkei minősége napról napra változott két véglet között; a betűk között túlcsorduló LSD-halandzsa és a tiszta, metsző politikai cinizmus skáláján. Egyre többször gyűlt meg a baja a rendőrséggel is; szexuális zaklatás, fegyverek, drogok, de a vádakat minden alkalommal ejtették. 1983-94-ig megjelentették a legfontosabb cikkeit négy kötetben Gonzo Papers I.-IV. címmel, 1998-ban pedig Terry Gilliam megcsinálta az évtized egyik legjobb filmjét, a már említett Félelem és reszketés Las Vegasban-t, Johnny Depp-pel és Benicio del Toro-val a főszerepben. Akkor megbukott a mozikban, azóta viszont kult filmmé vált. Ebben az évben jelent meg a Rumnapló is, 2003-ban A félelem birodalma, 2004-ben pedig az utolsó könyve, a Hey Rube.

Karrierjét pontosan úgy végezte, ahogyan kezdte; sportújságíróként. A halála előtti években már ez is csak alig ment neki. 2005 február 20-án egy cikke felett ült otthon, a Bagoly Farmon. Felhívta második feleségét, Anitát, hogy menjen haza neki segíteni a cikk begírásában, majd letette a telefont és meghúzta a ravaszt.

Hunter Thompson életének ironikus tragédiája, hogy saját zsenialitása csinálta ki. Utolsó éveiben elmosódtak az igazi és az általa teremtett gonzó világ határai, néha már ő maga sem tudta eldönteni, hogy irodalmi alteregója, Raul Duke létezik-e inkább, vagy ő maga. Néhány tisztább pillanatában, bár ebből nem volt valami sok, ezt ő maga is átlátta, és valószínűleg ez vezette el az öngyilkossághoz. Nem akart a saját maga árnyékában élni, és pontosan tudta, nem lesz még egy Félelem és reszketés. Utolsó jegyzetében ezt írta: “67. 17-tel az 50 után. 17-tel több, mint amit akartam vagy szükségem volt. Unalmas. Állandóan rinyálok. Nem poén – senkinek sem. 67. Mohó lettél. Viselkedj öregkorod szerint. Nyugi – Ez nem fog fájni.”

Sportot űzött az újságírás szabályinak felrúgásából. Teljesen véletlenül új stílust teremtett, amit sokan félreértenek. Nagy írók nevelkedtek a cikkein és igyekeztek magukba szívni a stílusát. Még a magyar újságírás vaskalapos és belterjes világába is beférkőzött; Jászberényi Sándor (Magyar Narancs, HVG, Népszabadság, Élet és Irodalom), Uj Péter (Hócipő, Wan2, Népszabadság, Index, 444) és Vágvölgyi B. András (Magyar Narancs alapítója, a Félelem és reszketés Las Vegasban fordítója), hogy csak néhányukat említsem. Írásai időről időre előkerülnek, a net tele van Félelem és reszketés… idézetekkel, a Rumnaplóból 2011-ben készült film (r.: Bruce Robinson, fsz.: Johhny Depp), és ugyanebben az évben adtak ki egy válogatást a Rolling Stone-ban megjelent cikkeiből Fear and Loathing at Rolling Stone címmel. Nem is tudom, mivel zárhatnám ezt a cikket. Picsába. Adjon valaki inkább egy jó rumot.

Décsy Eszter

20-year-old-hunter-s-thompson-2-THE-AFFAIR

Megosztom.

Comments are closed.