Archív

Már itt villog egy ideje a kurzor. Bajban vagyok, ráadásul duplán. Tegnap elmentem megnézni (most először) a Kalderát és (már sokadszorra) a Grand Mexican Warlockot, akik ezúttal akusztikus koncertet hoztak. Nemrég az Óriás akusztikus koncertje kapcsán fejtegettük, hogy az alapból hangos zenekarok ilyen felállásban játszott dalai, ha “nem nyernek új dimenziót, akkor az egész nem lesz több öncélú szépelgésnél, vagy kudarcba fulladt próbálkozásnál”. A Kaldera nem ilyen, ők alapból akusztikus zenekar, ellentétben a Granddel, akik viszont igen hangosak tudnak lenni. Eddig ez rendben is van. Bajban viszont azért vagyok egy kicsit, mert egyikőjüket alig, a másikukat viszont nagyon is ismerem. De elmélkedés helyett inkább jöjjön a puding próbája.

NOW_4610

Bemegyünk, néma csend, gyér fény a színpadon, mindenhol székek és fotelek. Legutóbb akkor láttam így a Rohamot, amikor egy irodalmi estbe gyalogoltam be véletlenül. Az ilyen nyugis koncertek viszont megkövetelik a kényelmes kanapét. Kaldera már a színpadon, ezúttal: Kovács Bence (gitár), Tanka Balázs (gitár, ének), Szalay Tamás (nagybőgő) és Markó Dániel (didgeridoo). Egy-két dalt már hallgattam ezelőtt, de itt kezdtem igazán odafigyelni a zenéjükre. Ami meglepett, az az, hogy irgalmatlanul atmoszféra teremtő. Azt éreztem, hogy a zene sűrű anyaga kitölti a tér legutolsó négyzetmilliméternyi rését is. Mindenhol ott van. A hangzás valami különösen ismerős érzést keltett bennem, és folyton a népdalok világa jutott eszembe. Az archaizáló szövegvilág először szokatlan volt számomra, természetközeli, egyszerű témákat hoz, egyszerű rímekkel, őszintén. Megelevenedett a szemem előtt az erdő, a vidék, fák vették körül a színpadot, patak folyt mögöttem, elfelejtettem Budapestet. És zárásként ráadásul a Városba való c. dalt játszották, ami magáért beszél.

Nagyon furcsa volt a koncert után kisétálni az utcára az esőbe, nézni az autókat, a házakat, a fényeket, amik furcsán idegennek tűntek még néhány percig. Aztán vissza bentre. Sokan lettek. Nagyon. Amikor beléptem, éppen a Love Struggle-t játszották, és oh, hatalmasat dobbant a szívem. Egy teljesen új dimenziót nyitott a dalnak a már-már 30-as évekbeli jazzes zongora, lassú, kiegyensúlyozott és szép volt így egyben az egész. Aztán jött a Crack the Stone és a Birds in Cage, és láttam magam körül a vigyorgó arcokat, pontosan erre számított mindenki; ez nem egy akusztikus koncert, úgysem bírnak magukkal. És valóban. Ezek a dalok nem lettek újragondolva, csak szimplán eljátszották torzítópedál nélkül, így viszont az erejéből is vesztett egy kicsit. Undos “balkáni életképe” után a Mirror Syndrome-nál is ez volt az érzésem, de legalább rohadt jó volt.

A Losses már egy újabb történet. A dal közepe táján van egy csendesebb rész, ahova gyönyörű zongoratémát illesztettek, amiről, talán nem véletlenül, a Jazzékiel második lemezének a hangulata jutott eszembe. Ez is új színezetet hozott bele, és erről eszembe jutott még valami. Elég régen hallgattam utoljára ezt a verziót, de így ismertem meg még bőven a Hell Sweet Hell megjelenése előtt, és még most is zsigerig hatolónak érzem a Super Size-ban rögzített élő stúdiófelvételt. (Itt megnézhetitek,  felhívnám a figyelmeteket Szabó Laci akkori hajviseletére).

NOW_4663

Nem szeretném az összes dalt végigsorolni. Összességében izgalmas és nagyon vegyes koncert volt. Voltak számok, amiket csak szimplán eljátszottak (a már előbb említettek mellett a Fragments is ilyen volt), és ez nem annyira állt jól. Volt néhány átmenet, például az amúgy is csendesebb Fisherman’s Tale, és volt néhány, ami megmentette a többit. Ezeket szétkapták, teljesen újragondolták, és egy más szerkezetű, más dimenziójú formában adták vissza. Ezek voltak az igazán izgalmas darabok, ide sorolnám a Resemption for Dummies-t is. Nekem úgy tűnt, hogy a legtöbb esetben Hegyi Áronra építkeztek, aki elképesztően jó billentyűs. Van, ahol ez zseniális volt, de akadt olyan, ahol kicsit kevés. A Rohamban gondolom erre nem volt lehetőség, de nekem hiányzottak az extra hangszerek. Aki ismeri a 2011-es MR2 Akusztik felvételeiket, az tudja, mire gondolok. Ha csak egy példát emelhetek ki onnan, az a Constellations lenne. Fantasztikus dal a lemezen, itt szerelmes lettem belé, de hallgassátok meg milyen, amikor hopp, befigyel egy kis szaxofon és nagybőgő. Egyszerűen kurva jó! (Itt is felhívnám a figyelmeteket az arcokra, és Áron ‘Apey’ Andrisra, aki úgy ül a széken, mintha büntiben lenne.)

Ha már szóba került az akkori MR2 Akusztik, ott feldolgozásként az LGT És jött a doktor c. dalát játszották, és, áh… Készen vagyok, ahányszor csak meghallom. (itt hallgat)

Visszatérve a tegnap estére, azt hiszem a különleges és az eklektikus lenne a két legjobb jelző rá. A Kaldera kellemes meglepetés volt. A Grand egy kicsit még dolgozhatott volna a dalokon, de így is izgalmas csemege volt ez a koncert. Örültem, hogy ott voltam.

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
Óriás Akusztik @ Muzikum Klub, 2015.01.16.
Különleges hangszerek itthon – didgeridoo
Woven Hand és Kaldera a hajón – 2014.05.21.
Rengeteg cikk a Grand Mexican Warlockról itt

.

Megosztom.

Comments are closed.