Archív

Sokáig váratott magára, hogy vére megérkezzen a Jazzékiel harmadik (vagy inkább három és feledik) nagylemeze, a Másokat szeretni. Az albumot még tavaly őszre, majd karácsonyra a fa alá ígérték, de folyton csúszott, és már alig hittük el, hogy tényleg valaha kikerül. Többen is tűkön ülve nézegettük a facebookjukat nap mint nap, aztán 2-án hopp, öt évvel az előző nagylemez után mégiscsak megjelent. Vajon megérte ennyit várni rá?

Tavaly ősszel jöttek a kósza hírek, hogy valami mozgolódás van, valami alakul, és elkezdte piszkálni a fantáziámat, hogy vajon mi is lesz ebből. Az igazsághoz tartozik, hogy alig néhány dalt ismertem tőlük, és az is még az első, 2007-es nagylemezről volt. Az akkor furcsa jazzes-hip-hop-os-alternatív-“a francot érdekel pontosan mi ez” zenei elegy bejött, de nem hagyott igazán mély nyomot. Kíváncsiságból mégis előszedtem a 2009-es Holy Shittel együtt, és akkor beütött. Nagyon! Nem is az első, inkább a második. Rábukkantam a 2011-es Téli mesék c. meglepetéslemezre is, amit mindössze két hét alatt raktak össze. Végem volt. Úgy éreztem, mintha az utóbbi két albumot nekem írták volna. Az első lemezhez képest másfajta zenei irány látszott kirajzolódni, egy darkjazzes vonal, irodalmi igénnyel összerakott húsba vágó szövegekkel, olyan sötét tónusokkal, hogy az orromig sem látok tőle. Azóta bőven bepótoltam a néhány évnyi mulasztást. Ha lenne még létjogosultsága ennek a kifejezésnek azt mondanám, hogy rongyosra hallgattam, de a 2010-es években inkább már ez a helytálló: a play-gomb kopott meg erősen.

Egy promóanyagból már sejthető volt, hogy (legnagyobb örömömre) a Holy Shittel elkezdett irányba mennek tovább, így tényleg nagyon vártam már a Másokat szeretni megjelenését. Sokszor meghallgattam oda-vissza egymás után. Nem azért, mert elsőre nem vett meg, hanem mert nem eresztett.Gyakorlatilag megkaptam a kedvenceimet (Kamilla, Akasztófablues, Jenny, Letheon) egy egész lemeznyi terjedelemben. Boldogság meg minden, de nézzük is egy kicsit alaposabban.

Az album ének nélküli dallal indul, ami az Átkötő címet kapta, gondolom nem véletlenül. Átível az eltelt éveken, a stíluskeveredéseken, és bevezet a már fent említett négy dal (és egy kicsit a Téli mesék) hangulatába. A hangsúly a zongorán van, a közel 6 perces szám végére már egészen sötét árnyalat borít mindent, és erre érkezik a Gazdátlan. Sejtelmesen indul, előtérben a zongorával, mint egy jó fekete-fehér Hitchcock thriller filmzenéje. Ez a hangulat az egész lemezre jellemző. A szöveg érdekes, a dal tele van feszültséggel. Az első pár másodpercből is érezhető, hogy a Tisztás már egy könnyedebb, játékosabb darab, mégis megtartja a vészjósló atmoszférát. A szöveg is ezt a fajta játékosságot hozza. 1:40-nél a “szantanás” gitárszóló elsőre meghökkentően érkezik, de nagyon tetszik. Nem vagyok biztos benne, hogy helye van ott, de nem üt el, nem zavaró. A negyedik szám: Kitty. Elsőre bevillant, hogy fúúú, de ismerős, ugyanis a dal zenei témája szöveg nélkül és bő fél perccel rövidebben már helyet kapott Félszemű Kitty címmel a Téli meséken. Itt már szöveg is került hozzá, és ennek tudatában nyer némi értelmet a kezdő két sor: “Ha van egy dalod ott bent, / Soha ne táncoljál másra.” Az ének inkább szavalós-mesélős, a refrén már inkább dallamra megy. Ja, igen, a refrén. Nagyon kemény kép, remekül összeszerkesztett két mondat! Elérkeztünk a lemez felezőpontjához, a Portugál c., szintén instrumentális dalhoz. Ez is hosszabb; közel hat perc, nagyon szép íve van, és nagyon kellemes.

Az Oldat a sebre erősebb, sodróbb, és dühös lendülettel rohan előre. Mindegyik hangszer erőszakosan, keményen szól az énekkel együtt, koncerten fel fogja rántani a közönséget, az biztos. A címadó Másokat szeretni már újra a nyugodtabb, nyomasztóbb hangulatot hozza vissza egészen úgy 1:30-ig, amikor beerősít és egészen konkrétan rettegni kezdek, és megfordulok, áll-e valaki mögöttem a szobámban. Mindehhez egy nagyon mély szöveg társul, a legerősebb dalszöveg a lemezen. A Lepke szintén súlyos. Mázli, hogy stabil lelkiállapotban talált éppen. A szöveg nagyon egyben van, tiszta, fájdalmas és a zene is tele van az elhagyottság hajnali keserűségével.  Az A madarak elrepültek himnikus hangvételű, szomorkás, szép, de egy kicsit súlytalan, pedig sokat sejtet és ígér. Itt még erősebben érzem mint a Gazdátlannál, hogy a szövegnek nem annyira van mondanivalója vagy könnyen megfogható értelme, inkább hangulatot akar közvetíteni. El is érkeztünk a 10. és egyben utolsó dalhoz: Régi L*******. Ez szintén instrumentális, témáiban és hangulatában visszamutat a kezdő Átkötőhöz, és így nagyon szépen körbe zárja a lemezt, tudat alatt sugallja, hogy újra kell hallgatni. A hegedűk különösen szépek benne, nem hiányzik a szöveg sem, és nagyon jó levezetés. Hogy a cím mit takarhat, arra tippem nincs, de ötletem van.

A bevezetőben feltett kérdésre, hogy megérte-e várni a Másokat szeretni megjelenését, a válaszom határozott és egyértelmű: igen! Nem egészen hibátlan, de abszolút súlyos, nagyon jól összerakott, izgalmas és sokrétű lemez, ott a helye a Holy Shit mellett. A szövegek irodalmi igénnyel készültek, kemények, ütősek, mégsem mindegyik értelmezhető egészen. Ez akkor nem baj, ha képekre szedjük, vagy ha csak hangulatfestőként fogjuk fel. Az Oldat a sebre egy kicsit kilóg a többi közül, de összességében egységes hangulata van a daloknak. Az elő-előbukkanó hegedű, cselló és brácsa fantasztikus ötlet volt. Az instrumentális számok – 1., 5., 10. – nagyon jól tagolják a lemezt, de nem tudom eldönteni, hogy ez csak kapóra jött, mert nem született rájuk szöveg, vagy tudatos döntés volt-e. Talán ez nem is lényeges. Sokkal fontosabb az, hogy iszonyatosan erős atmoszférát tudnak teremteni az első másodperctől az utolsóig. Nagy szavak ezek így február elején, de keményen oda kell tennie magát az idén lemezre készülő zenekaroknak, hogy felülmúlják majd.

Décsy Eszter
fotó: Kósa Péter

Jazzékiel a facebookon

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu