Archív

Whiplash-kep1

Bevallom nagyon nehezen vettem rá magam a Whiplash megtekintésére. Hiába dicséri mindenki, azért legyünk őszinték magunkhoz: van valami eltántorító abban a tényben, hogy a történet nem szól másról, minthogy egy 19 éves srác megtanul professzionálisan jazzdobolni úgy, hogy közben folyamatosan üvöltözik vele a tanára. Ugyanis tényleg erről szól, ez nem valamiféle költői túlzás. Végig a fiú életét követjük nyomon, nincs egyetlen egy olyan jelenet sem, amiben ő ne szerepelne. Rizikós így leforgatni egy másfél órás filmet, de jelen esetben mégis működik.

 

Bátran merem állítani, hogy érdekes, izgalmas (!) alkotásról beszélünk annak ellenére, hogy a cselekmény narratívája kísértetiesen emlékeztethet minket akármelyik sport- vagy militáns filmre. Itt is ugyanaz a történetvezetési görbe bontakozik ki: sok gyakorlás, kisebb-nagyobb kudarcok és megdicsőülések, mindez megkoronázva a katarzissal. Végig megyünk a lineáris úton, mely vérrel és verejtékkel van kikövezve.

 

Mégis van egy magával ragadó, megmagyarázhatatlan erő, ami beszippantja a nézőt. Először is, nincsenek felesleges körök. Vagyis nem látunk elcsépelt kezdő képsorokat, ahogy hősünk a dobbal ismerkedik, rögtön konstatáljuk, hogy már megvan az alaptudása és elszántsága a sikerre. Ugyanakkor mégsem egy született zseni. Nem valamiféle Mozart-reinkarnációt kapunk, akinek nem kell sok ahhoz, hogy a legjobbak között legyen. Persze, ösztönös tehetséget éreztetnek velünk, de ahogy azt a rengeteg gyakorlást, belevitt testi és szellemi erőfeszítést látjuk, joggal gondolhatjuk azt, hogy ez akár nekünk is menne. Csupán azt kell tennünk, amit a főszereplő Andrewnak is: lemondani mindenről és csak a dobolásnak élni.

 

Ami a legjobban magával ragadott a Whiplash láttán, az, hogy semmi sincs a szánkba rágva. A tanárról igazán soha nem tudjuk meg, hogy mitől olyan nagy név, mit tett már le az asztalra. Egyszerűen felesleges, mert amint J.K. Simmons megjelenik, a környezete megmutatja, ki is ő. Egy ellenvetést nem tűrő félisten. Természetesen ez önmagában kevésnek bizonyulna, ha a színész alakítása nem lenne ennyire hiteles. Kiállása és káromkodásokkal teletűzdelt dühkitörései emlékeztethetnek minket az Acéllövedék kiképzőtisztjére, de ez csak a felszín. Nagyon rétegelt karakter, amint azt hitted, hogy kiismerted, rögtön meglep valamivel. Zseniálisan manipulálja az embereket, játszik mások érzéseivel. Szövegei, monológjai frenetikusak, abszolút megérdemelt az Oscar-jelölés.

 

Whiplash-kep3

Miles Teller Andrewjára is érvényes az, hogy a környezetét látva sikerül jobban megismernünk személyiségét, ami a narratívát figyelembe véve kifejezetten érdekes. Egészen a családi vacsora jelenetig kell várnunk a fő motiváció magyarázatára. Mert hát mégis mi venné rá az embert arra, hogy fiatalon ennyit szenvedjen? A választ erre meg is kapjuk. Nagy kár, hogy a karaktert már nem sikerült annyira jól árnyalni. Van egyfajta fejlődési görbéje, de az azért nem nevezhető látványosnak, mert a cselekményekből adódóan ezeket mind természetesnek vesszük. Ez inkább tűnik technikai, mintsem emocionális fejlődésnek.

 

Ehhez kapcsolódik, a kötelezőnek tűnő szerelmi szál, amit viszont olyan bravúros úton terelgettek, hogy sikerült  fricskát mutatnia hasonszőrű társainak, akik így próbálnak mesterségesen drámát generálni. Elképesztő húzás az alkotóktól, imádtam. Mert semmi ilyesmire nincs szükség, ez egy kifejezetten férfiaknak szóló mű a kitartásról.

 

Mindezek ellenére korántsem tökéletes darab, még akkor sem ha hozzá teszem, hogy mind Sharone Meir operatőri munkája, mind pedig a vágások tökéletesre sikeredtek. Precíz szimbiózisba kerültek a hallottakkal, minden fontosabb rezdülésre jut egy hozzá passzoló, szó szerint ütős kép. Remekül váltogatja a hangszerek közelijét és zenészeik feszült arcát. A rendezésről meg nem mondtam volna, hogy a 29 éves, nem túl rutinos Damien Chazelle-nek köszönhető. A film egyébként a saját, azonos című kisfilmjének meghosszabbított változata. Tehetségéhez kétség sem férhet, de akkor sem nevezném hibátlannak a Whiplasht.

 

6.jpg

Egyrészt a filmben van egy dramaturgiailag eléggé fontos pont – egy baleset -, aminek következményei konkrétan már az abszurditás határait súrolják. Ha józan fejjel átgondoljuk ráeszmélünk, hogy ez így, ebben a formában nem történhetett volna meg. Mindazonáltal tény, hogy a hatása elsöprő erejű és talán ez is volt a cél, nekem azért mégis csípi a szememet ez a jelenetsor. Valahogy kizökkentett az élmény gondatlan befogadásából, szerencsére csak egy nagyon rövid ideig.

 

Azt a felismerést is nehéz megemészteni, hogy Andrew nem is élvezi a játékot, „csak” a legjobb szeretne lenni. El tudunk képzelni egy olyan zenészt, aki a zenében a mértani precizitást keresi és nem elsősorban a szórakozást? Elfogadom, hogy a jazz olyan műfaj, ahol lényegi szempont a gyakorlati tudás, de mit ér a zene szenvedély nélkül? Hősünk ugyan lelkesen hallgatja a nagy elődök albumait, de inkább tanulja a dalokat, az ütéseket, mintsem élvezné magát a muzsikát. Ez viszont szomorú. El tudjuk képzelni a korai, fekete jazz-zenészeket öröm és jó kedv nélkül játszani? Akik nem csarnokokat, hanem különböző lebujokat töltöttek meg éjszakánként. Ahol a közönség eszét vesztve táncolt és nem némán ült egy helyben. A film sajnos olyan tévképzetet sugároz, hogy a műfaj már felér a szimfonikus zenekarok sterilségével. Ott valóban fontos a precizitás, de egy kifejezetten lázadó szellemiségű zenének tényleg ilyen könyörtelenül pontosnak kellene lennie? Ha más rendezte volna, vélhetően kapunk legalább egy olyan jelenetet, amiben pár csóró zenész megmutatja egy dzsemmelés során Andrewnak a zene élvezetét. Sablonosnak hangzik. Pont az ehhez hasonló apróságoktól nem lesz a végeredmény giccses, hanem kőkemény dráma.

 

Végezetül én csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenki próbálja félretenni az előítéleteit a filmmel szemben. Nekem sikerült, és örülök neki, mert egy nagyon is kellemes élménnyel lettem gazdagabb.

 

Kis Szabolcs

 

Megosztom.

Comments are closed.