Archív

Kinyitom a naplómat. Megannyi bejegyzés pislog vissza rám, de egy szinte világítani látszik. Február huszadikára szól a bejegyzés: vacsora egy démonnal, aki nem más, mint Harcsa Veronika. Kísérőit pedig Gyémánt Bálint és Andrew J. néven emlegetik. Bin-Jip az Artemovszk fedélzetén. Mi pedig felszálltunk a szirén hajójára.

Hogy szép sorjában haladjunk, kezdjük a bécsi énekes, dalszerző, színésznővel,  Loretta Who-val. Személyében egy andalító hangú szőkeségről beszélünk, aki bátran ragad gitár a kezébe, és hangjára máris lágyan ringunk az esti folyam hullámain. Ez talán az egyetlen problémám is vele, már ha lehet ilyet mondani egy ennyire kellemes hangra, hogy nem pörgetett be. Szinte tényleg egy altatót varázsolt elénk a hölgy ezen az estén. Nagyon kellemes volt, de álomba ringatott, ami alapvetően nem lenne baj, a fő attrakció még csak eztán következett.

Harcsa Veronika egy szirén. Egy kísértő démon. Succubus. Parázna női lidérc. Mi pedig vele tölthettük a péntek estét. Ó de még milyen estét…

Személy szerint, bár már röstellem is, de első ízben volt szerencsém élőben hallani a Bin-Jipet. De nem is utoljára, ez egészen biztos. Legújabb, Heavy című lemezük bemutatójára csábultunk el, huszadikán este, az A38 fedélzetére, és nagyon megérte. Ezt mondjuk tökéletesen mutatja a jegyeladási ráta is: a hajófenék megtelt.

 

Tört fények repednek át a füstön, majd máris zúgat a címadó dal, a Heavy. Mi pedig máris négy keréken kergetjük a csodaszarvast. Egy összkerékhajtású mustang hátán, akárcsak valami modern cowboyok. Ez az a szám, aminek a klipje folyamatosan megy a fejedben. Egyszerűen látod magad előtt, mert annyira jó. Ahogy maga a dal is. Mellesleg tökéletes címadás, remekül illik az albumra ez a jelző.

Aztán repülés tovább az este, amolyan bin-jipesen, szinte szünet nélkül, akárcsak egy egész estés mese. Andrew J. mester találmánya ez, az albumon is gyakorlatilag egybefüggőre keverte a számokat. Egyszer elindulunk azzal a bizonyos mustangal, és aztán már nincs határ. A nyitott országút van csak előttünk, a csillagok pedig a nyakunkra hajlanak a horizonton.

Tényleg nehéz lekövetni a számok menetét, hisz a zenekar sokszor csak szusszanni áll meg. Illetve az sem elhanyagolható tény, hogy a Bin-Jip varázs olyan szinten képes magával ragadni, hogy egyszerűen megszűnik a külvilág, és az érzékelés megszokott formája. Senkit nem érdekel már az idő, a tér sem fontos. Csak csinálják és soha ne hagyják abba. Ez az egyetlen kívánságom.

Bevallom nem is jegyeztem meg csak a nyitó és a záró számot. Az első a már említett Heavy volt, az utolsó pedig, Noway boy. Előkerültek még számok az előző, Enter névre hallgató albumukról is. Minden mást olyan szinten radíroztak ki az agyamból a záró számmal, hogy arra nincsenek szavak. A hajóról alig találtam ki még hosszú percekkel később is. A Noway boyt olyan durván odarakták, hogy szerintem többen a szemem láttára emelkedtek el a talajtól a csúcspont magasságában. Harcsa Veronika már-már félelmetes. Nem lehet nem úszni a hangjával. Ő egy szirén, mi pedig felszálltunk a hajójára.

 Szabó Tamás
fotó: a38.hu

binjip

Megosztom.

Comments are closed.