Archív

Nem is olyan régen elkészült a Jazzékiel harmadik, Másokat szeretni című lemeze. Meghallgattam, nem ereszt. Olyannyira, hogy megkerestem őket, beszélgessünk egy kicsit az eltelt időről, szplínről, szövegekről, rémmesékről, és a zenéről általában. Izgatottan ültem a Fekete kutyában, és az utolsó pillanatban mielőtt megérkezett volna Hegyi Áron (zongora) és Jakab Péter (szöveg), még sikerült visszatömködni a táskámba egy rózsaszín kismackót…

Volt egyszer egy zépés koncertetek, amikor plüssállatkákat dobáltak nektek a színpadra, és utána azt mondtátok, ti nem akartok az a zenekar lenni, akiknek rózsaszín kismackókat dobálnak. Értem én, de azért kíváncsi lennék a magyarázatra.

Jakab Péter: Amikor ez történt, totálisan másfelé tartottunk, mint ami indokolta volna, hogy tinilányok plüssmacikat dobjanak hozzánk. Egyáltalán nem úgy képzeltük el magunkat, mint akiknek azért jönnek el a koncertjeire, mert leveszik a pólójukat, vagy mert jóképű a zongorista. Nem így akartuk magunkat definiálni. Mindig is az volt a célunk, hogy akit érdekel a zenekar, az a zenére figyeljen, meg arra, amiről beszélünk. A plüssállat meg bugyi azt jelenti, hogy valószínűleg nem érti a közönség, mi történik a színpadon. Mi nekik nem tudjuk azt nyújtani amit várnak, ők pedig ezáltal azt nem, amit mi tőlük. Akkor hát ne húzzuk egymás idejét.

Ez közrejátszott abban, hogy aztán a Holy Shit egy komolyabb-komorabb lemez lett?
Jakab Péter: Nem, mert azért hála istennek – vagy sajnos – soha nem volt körülöttünk „Beatle-mánia”. Akkora rajongás soha nem volt jellemző, hogy ez teher lett volna. Ez egy kirívó eset volt.

Hegyi Áron: Inkább csak ez volt az a pont, amikor megtorpantunk, és belül éreztük, hogy valamilyen más irányba szeretnénk menni, és ezt már kifelé is el kellett kezdeni kommunikálni.

Jakab Péter: A Holy Shit azért volt vízválasztó, mert az addig koncerteken játszott dalokat 16 és 21 éves korunk között írtuk. Azokkal próbálgattuk a saját határainkat. Aztán volt 6-7 évünk, hogy alakuljon a személyiségünk. Akinek csak koncertrepertoár adott bármiféle képet a bandáról, erről nyilván fogalma sem volt. Nekik hirtelen váltás lehetett, hogy elkészült Holy és azt mondtuk: Jó. Tiszta lap, ez van. Itt tartunk. Fura lett volna, hogy mondjuk a 25:17 meg a Lemezlovag között eljátszunk egy Letheon-t. Teljes képzavar.

Olvastam valahol, hogy igazából egy bohó, játékos dolgot akartatok a Holy Shittel, de a kritikusok úgy értelmezték, mint egy rendkívül komoly és sötét lemez. Érzem benne a játékosságot és a poénfaktort, de attól még tényleg sötét. Szerintetek min csúszott meg, miért értették félre?

Jakab Péter: Azokban az időkben a még Erzsébet téri Gödörben lógtunk gyakorlatilag napi 24 órában. Gyakorlatilag ott nőttünk fel. Sok mindent láttunk, sok furcsa szerzettel. Talán furcsa lehetett, hogy 25-26 éves gyerekek ilyen dolgokról beszélnek, hogy Kamilla fenn a dombon él, meg Én soha nem leszek rendes ember, és különben is mit akar, tök rendben van, egészséges fiatal gyerek, mit kell itt komolykodni. Pedig például az Akasztófabluesban egyértelmű a humorfaktor. Fanyar humor, de humor. Talán ez volt a kritikusok részéről, ami miatt kicsit félrement. Mindenesetre szerették, habár talán jobban élvezhető lett volna számukra is, ha kicsit könnyebb hallgatnivalónak fogják fel.

Mindezek után 2011-ben elkészült a Téli mesék, ami egy rémmese lemez. Az az igazság, hogy nem értem pontosan a szövegeket.

Jakab Péter: Mert motyogok. :)

Baromira kíváncsi vagyok, hogy miről szól, de nem találtam meg a dalszövegeket sehol.

Jakab Péter: Majd felrakom. Emlékszem, akkor jött az ötlet, mikor még a Gödörben volt a próbatermünk. Elég sokszor előfordult, hogy ott aludtunk, és az egyik ilyen éjszakai zenélgetés után másnap reggel szétcsapva kijöttünk Áronnal a fényre, és kiderült, hogy gyerek nap van. Azon röhögtünk, hogy mi lenne, ha felülnénk a színpadra, és Áron nyomna valamit zongorán, én meg rémes dolgokat mesélnék a gyerekeknek. Az lett az alapkoncepció, hogy csináljunk valami olyat, ami távolról aranyosnak tűnik, de igazából tök nyomasztó, ha jobban odafigyelünk. Szóval gyűltek ezek a kis mondatok. Mind olyan szösszenetek voltak, amik a Holy Shitnek a játékos világát vitték tovább, de nem lett volna értelme egész dalokat fabrikálni belőlük. Aztán felmentünk az irodámba, volt ott egy régi pianínónk és Áronnal egy hetet adtunk karácsony előtt magunknak, hogy csinálunk valamit. Ez lett belőle. Egy szekrényben motyogtam bele a szövegeket és én kevertem, lehet, hogy ezért nem hallod.

Van egy olyan érzésem, hogy a Téli meséket nem kezelitek teljes értékű albumként. A minősége miatt? Nem tervezitek, hogy megcsináljátok rendesen?

Hegyi Áron: Ennél rendesebben szerintem nem kell. Alapjában véve szerintem a hangulatát tök jól átadja így, ahogy van. Én szívesen csinálnék még hasonlót, de Peti meg már nem. Igazából ebben többek között az volt kurva jó, hogy legnagyobb részben ketten csináltuk, ezért van egy picit máshogy kezelve. Kicsit inkább a mi dolgunk volt és nem annyira a bandáé, ők feljöttek eljátszani, amit kértünk. Hajba volt ott egy kicsit többet, de ő is csak azért, mert ott lakik szemben.

Akkor a közös munka különbözteti meg igazán?

Jakab Péter: Az is, a rövidsége is, meg ez szerzői kiadás. Szeretem, ha van kiadó. Nekem az az igazi lemez, ami rendesen megjelenik, és ennek még bemutatója sem volt. Összeraktuk nyolc nap alatt, feltoltuk a netre karácsony másnapján, és ennyi. Szent este még kevertük, huszonötödikén reggel a borítót fotóztam még, délben már premier volt.

A Másokat szeretni elég sokáig váratott magára. A szövegvilágra vagyok igazán kíváncsi; a játékosság megvan benne, de jóval komorabb, mint a Holy Shit. Ez miből fakad?

Jakab Péter: Amikor az legelső lemezt megcsináltuk, még tele volt olyan szövegekkel, ami csak kritizál, de igazából nem mutat meg semmit abból, hogy milyen az, amit mi jónak gondolunk, vagy mi meghallgatnánk. Egy tipikus gimis lemez. A Holy Shitnél próbáltunk olyat írni, amit jónak tartunk mi is, de szövegileg még elég megúszós volt: általában egy viccel elüti a dolgok élét minden dalban. Mert ugye amikor idézőjelbe teszel valamit, vagy humoros vagy, akkor még mindig mondhatod azt, hogy: Áh, nem így gondoltam. Ennél a lemeznél most megpróbáltam olyan szövegeket írni, amik nem bújnak folyamatosan poén mögé. Változott az arány: a Holy-n egy komoly dalra jutott hét humoros, itt fordítva. Ez olyan amilyen. Aztán vagy tetszik az embereknek, vagy nem, de így legalább nincs mentségem.

És milyen érzés, hogy nincs mentséged? Könnyebb vagy felszabadultabb?

Jakab Péter: Sokkal természetesebb. Én azt hiszem, a zenélésnek nem az a lényege, hogy az ember folyamatosan azért görcsöljön, kik és mit gondolnak róla, hogyan írnak a cikkben, milyen lesz a közmegítélése, hányan töltik le, lejátssza-e a rádió. Ez mind megköti az emberek kezét és agyát. Legalábbis a létrehozás pillanatai nem erről kellene, hogy szóljanak. Ha ezeket elengeded, igazából leszarhatod például, hogy lejátssza-e a rádió mert belefér-e a profilba, vagy hogy megveszi-e a telefonos cég reklámnak, vagy hogy te leszel-e a kultúra oszlopa a következő évben. Ez azért jó, mert legalább magadnak nem állítasz korlátot.

Ha mégis bekerülne a rádióba, szerintetek melyik dalt választanák?

Jakab Péter: Melyik a legmocskosabb? :)

Hegyi Áron: A Lepkét állítólag játssza a Petőfi, többen is mondták.

Jakab Péter: Igazából ez a része tényleg teljesen hidegen hagy. Józanésszel belegondolva, amit a rádiók játszanak, többségében nem rossz dalok, de egy célt szolgálnak általában: szórakoztatni. Tök jól megcsinált, tök jó számok, amik között lássuk be, elég hülyén hatna egy Jazzékiel dal erről az albumról. Ha én egy kereskedelmi rádió szerkesztője lennék, kurvára nem raknám be. És teljesen hétköznapi okból: más a funkciója. Ráadásul mi nem vagyunk a társadalom szűk keresztmetszete: attól, hogy én éjjel szívesen hallgatnám az autóban a Portugált, nem biztos, hogy az átlag magyar rádióhallgató feltétlenül egy hét perces sötét instrumentális dalra szeretne a fának menni Szombathely és Esztergom között, hajnali kettőkor. Szóval, ha valaki szórakoztató üzleti vállalkozást akar csinálni, lelke rajta, engem nem zavar addig a pontig, amíg önazonos marad a popzenével amit termel, és nem keresztezzük egymás útját. Legyen az akár milyen szar, ha hiteles, akkor csinálja.

Mennyire volt koncepció, hogy instrumentális dalok keretezzék, tagolják a lemezt?

Jakab Péter: Nem volt koncepció, de ezek szerintem jó dalok, és szerettem volna, hogy mindenképpen rajta legyenek a lemezen.

Hegyi Áron: Ebbe a csokorba passzoltak, ugyanabban az időben születtek.

Jakab Péter: Igen, például a Régi L**** azért van letakarva, mert az a régi Letheon. Ez volt az eredeti, csak nem tudtam rámondani a szöveget. Maximum kórusművet lehetne hozzá írni, ahhoz meg még pici vagyok.

Hegyi Áron: Valójában ez volt az első verzió.

Készülnek még új számok, lehetőleg ebben az évtizedben?

Jakab Péter: Fognak. 4-5 szám lemaradt a lemezről. Túl vidámak voltak, nem illettek bele a koncepcióba. Így legalább a Másokat szeretni egy nagy, hosszú, búval baszott lemez lett. :) Ha minden igaz a többit kihozzuk még a tavasszal. A kritikádban amúgy tök egyetértettem azzal, hogy az Oldat a sebre kilóg a többi közül. Nekem is ez volt az érzésem, de azt már igazán nem akartam lehagyni és öt év után egy 9 számos lemezzel kijönni. Ciki lett volna.

Szóval olvastad a kritikát… Ajjaj…

Jakab Péter: A szantanás gitár Hajbát nagyon szíven ütötte. Mondta, hogy eladja az összes gitárját, nem akarja, hogy bármikor felmerüljön a gitározásával kapcsolatban Santana neve. :)

A kritikát itt találjátok!

Elnézést kérek a szantanás gitárért. :) Nem tudom, én magyarázom-e bele, de érzek egy magasabb irodalmi igényt a dalszövegekben és érdekelne, hogy ez miből ered, miért érezhetem így?

Jakab Péter: A Holy Shitnél talán voltak ilyen ambíciók, a Téli mesék meg kizárólag kis nyelvi leleményekre épültek, bár azok inkább csak játékok voltak a szavakkal. Ennél úgy gondolom, hogy kevésbé. Próbáltam nagyon egyszerű dolgokat, nagyon egyszerűen megfogalmazni. Egyébként nagyon sok jó szöveg van mostanában, amik nem feltétlenül törnek irodalmi babérokra, mégis toronymagasan kitűnnek. Ilyen téren az egyik kedvencem Szabó Benedek és a Galaxisok, vagy a Néhai Bárány zenekar. Szerintem ezek a bandák kurva jó világot teremtettek maguknak, jó távol a lila ködtől, vagy a söralátét filozófiától.

Szoktál amúgy verseket olvasni?

Jakab Péter: Persze. Például nagy Ady Endre rajongó vagyok, gyűjtöm a régi első-második kiadású versesköteteit. Egyet szögezzünk le: én határozottan úgy gondolom, a dalszöveg nem lesz soha vers, és fordítva. Popzenéről beszélünk most természetesen. Teljesen prózai okokból: mert más a célja. Egy ilyen jellegű dalszöveg ráíródik a karakterre. Ha leválasztjuk a zenéről és az előadóról nagyon sok esetben meghal. Mert egy dal ettől dal. Egy verset meg, ha ráfeszítjük az átlagos popzenei ritmikára, totálisan kiheréli. Egy versben máshol van a feszültség, más adja a katarzist, más a ritmizálás lényege. Nagyon károsnak tartom, amikor remek verseket borzasztó szar dalszövegként tálalnak. Oké, az utóbbi időben sokan csinálják, de én borzalmas giccsesnek tartom. Meg ugye legtöbb esetben felkészületlen emberek próbálnak tolmácsolni valamit, amit többnyire maguk sem értenek pontosan. Ez folyik a csapból, ezt most nagyon szeretik. Nem tudom pontosan, miért van ez, talán azért, hogy a saját magukat feljebb pozicionálják, vagy mert artisztikusabbá válnak attól, hogy mondjuk elreppelnek egy József Attilát vagy egy Petőfit és most lehet, hogy divatos okosnak meg artisztikusnak látszani. Fogalmam sincs. Erről mindig a Ford Fairlane kalandjai jut eszembe, hogy „Te megölöd a rock and rollt baszd meg!” Megölöd a verset baszd meg. Ami még szomorúbb, az a másik fele ezeknek a “daloknak”. Micsoda nagyképűség és önismereti probléma kell ahhoz, hogy úgy gondolja valaki: képes megfelelő zenét készíteni egy olyan kaliberű versnek, mint amikhez általában hozzányúlnak? Mindig arra gondolok, hogy ott ül a jóember a pc-je előtt, összetákol egy rémes négynegyedes bugyuta szart és hátradől, hogy ez most nagyon jó lesz Kosztolányinak. A lemezfelvételek között különben van egy ide kapcsolódó vicces apróság: felnyomtam a Gazdátlant Latinovits-stílusban. De ez pont azért vicces, mert nem működik versnek. Azonnal lebukik. Ez egy dalszöveg, ami azért íródott, hogy az énekes csávó elmesélje, hogy mi van vele, mitől fél, mi bassza fel nagyon. Maximum kicsit nyakatekertebb módon. Pont.

Gondolod, hogy Latinovits nem tudta volna úgy felolvasni valamelyik dalszövegedet, hogy attól ne nyúlnának magukhoz a lányok? :)

Jakab Péter: Szerintem az étlapot vagy egy autó rendszámtábláját is fel tudta volna úgy olvasni. :)

Mennyire érkeznek egyébként visszajelzések, vagy mennyire kaptok megerősítést, hogy jó az, amit csináltok?

Jakab Péter: Mivel nem annyira foglalkoztunk ezzel az egész dologgal az elmúlt 3-4 évben, és szétzúztuk a közönségünket, most egyelőre az a legfontosabb visszajelzés, ha eljönnek a koncertünkre. Hogy szükség van még ránk. Ilyen visszajelzéseknek is örülünk most. Nyilván jól esik, hogy több helyen az év egyik legjobb lemezeként emlegetik az albumot már most.

És mikor is lesz ez?

Jakab Péter: Április 2-án Szegeden játszunk, 3-án Pécsett, 18-án pedig Budapesten a Rohamban.

Olvastam, hogy nem igazán szeretsz koncertezni, inkább befelé forduló ember vagy. Most már szeretsz, vagy hogy van ez? :)

Jakab Péter: Nem, de szeretek a srácokkal együtt zenélni. A srácok meg szeretnek koncertezni, én meg szeretem a srácokat. Igazából ez egy szeretetteljes kompromisszum.

Terveztek valamilyen vizuális anyagot a lemezhez?

Jakab Péter: Két videón már elkezdtünk dolgozni, az a terv, hogy 3 klipet készítünk. Majd meglátjuk mi lesz belőle. Klipet csinálni amúgy mindig izgis dolog. Szeretek molyolni. Én ilyen molyolós vagyok. Ezért is van az, hogy a koncerteket bár nem annyira szeretem, de lemezt felvenni tök jó dolog mindig.

Décsy Eszter

Fotó: Kósa Péter

Kapcsolódó:

“Egy jó fekete-fehér Hitchcock thriller” – Jazzékiel: Másokat szeretni kritika

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu