Archív

A Proton Színház és Mundruczó Kornél már kétszer is bizonyították, hogy nekik együtt kell dolgozniuk, hogy olyan színdarabokat tudnak összerakni, ami erősen húsba vág. Ráadásul amikor belefutottam a Demencia ajánlójába, a téma egyből betalált; demencia, pszichiátria, halál, nem volt kérdés, hogy meg kell néznem ezt is.

Ezúttal is csak két előadást tartanak a Trafóban, mi tegnap álltunk sorba az előtérben, mint valami heringes dobozban, meglepően sok angol ajkú sorstársunkkal, a beengedésre várva. Először meglepődtem, de gondoltam feliratozzák, volt már ilyen. Aztán megindult a tömeg, a szokásos bejárat helyett egy keskeny mellékajtón át, szűk, sötét folyosókon keresztül valamerre, amiről akkor még azt gondoltam, titkos pincehelyiségbe vezethet. De nem így volt. Egyszer csak Rába Roland (Szatmáry doktor) kívánt kellemes estét és terelt tovább, egyenesen a színpadra, Wéber Kata (Dóra nővér) pedig kedvesen invitált, hogy nézzünk körbe az ő kis tip-top intézetükben. Ők már szerepben voltak, mi még egy kicsit félénken-zavarodottan kerestük a helyünket.

Amint mindenki megtalálta a helyét – nézők a székeken, színészek avagy ápoltak és orvosok a színpadon -, Szatmáry doktor egyből fel is vázolta az adott helyzetet, miszerint (ha ezt a remek díszletből eddig még nem találtuk ki) egy pszichiátriai intézetben vagyunk, ahol az évek alatt folyamatosan csökkentették az ágyak számát és most az állam éppen az intézmény bezárására készül, ezzel együtt utcára tenni a megmaradt négy beteget, az orvost és az ápolónőt. Nem nehéz kilogikázni, hogy a 2013-ban készült darab igen erősen a Lipót, azaz az OPNI bezárására kíván reflektálni valamilyen formában. Innentől kezdve a történet egyszerűen követhető: bezárás elrendeltetett, megjelenik az új tulajdonos (BartonekNagy Ervin), aki üresen óhajtja átvenni az ingatlant, ultimátumot ad a kiköltözésre, zsarol, megveszteget, mindezt karácsony előtt néhány nappal. A “jó magyar valóság” érzését pedig az kelti a nézőben, hogy sem az orvos, sem a nővér nem hezitál túl sokáig, és igen gyorsan túllépnek azon a kérdésen, hogy mi lesz majd a bentlakókkal, és hogyan számolnak el saját lelkiismeretükkel.

demenciatraf10

Mielőtt kibontanánk a cselekményt és a lényeget, egy picit álljunk meg a karaktereknél. Az eddigi legszerethetőbb, legérdekesebb, legviccesebb figurák gyűjteménye ez a darab, a már ismert színészek pedig nem okoztak csalódást, sőt! Sápi Mercédesz (Monori Lili) valaha nagy operett-énekesnő jelenleg zöldségként tengeti napjait, néha énekel csak, ha megérzi a mikrofon szagát. Ottika (Tóth Orsi) életéről nem sok minden derül ki, de ha valaki, akkor ő a tipikus, mosolygós, félénk őrült, aki ugyan ártalmatlan, mégis messziről süt róla a zakkantság. A matematikus Lukács (Bánki Gergő), aki elsőre teljesen normálisnak tűnhet, de a második mondatnál nála is kilóg a lóláb; kék szalag, feleség, hamvak mellé éjjeliszekrény. Negyedikként pedig a fogorvos (Katona László), aki merő véletlenségből kiműt egy nyelvet. Ápoltakból nincs több, de még ott a nővér és az orvos, akik közül főleg a doki az, aki erősen kezelésre szorulna. De, hát nem lehet könnyű összezárva lenni egy maroknyi eszementtel éveken át. Erről Poe egyik novellája jutott eszembe, a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, amiben végül kiderül, nem sok különbség van ápolt és ápoló között. A “normális” és a “mentálisan zavart” karakterek között itt is hajszálvékony a határ, ha van egyáltalán.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) 2007-es bezárásától a mai napig nem teljesen megoldott a pszichiátriai betegek elhelyezésének kérdése. A darabban ezt annyival oldják meg (részben a valóságos eseményeket követve), hogy egy sikeres “teszt” után szimplán hazaküldik az ápoltakat. Igen ám, de nekik nincs hova menniük. Magának Szatmáry doktornak sincs. A jelenet, amikor rádöbben, hogy ő nem akarja, és nem is hagyhatja el az intézetet, zseniális; villogó fények, éles sípolás, elmosódó beszédhangok, én magam is éreztem a delíriumot, a pánikot, a megőrülést. A maradásnak pedig ára van; gyilkosság és csoportos öngyilkosság, így valóban örökké a falak között maradhatnak.

demenciatraf02

Az előadásnak három nagy erőssége van. Először is a színészi játék. Az előtérben lévő karakterek fantasztikusak, a kevésbé kibontottak (pl. a fogorvos vagy Otti) háttértörténete nem hiányzik, inkább csak díszletként funkcionálnak, de mindannyian nagyon jól megformáltak. Másodszor ott a valóságnak tartott tükör, ami pont úgy van beleszőve a történetbe, hogy egyértelmű legyen a mondanivalója, mégsem akarja erőszakkal ledugni a torkunkon. Hogy Dóra nővért idézzem: “Két nyelv van a szádban, és az egyik nem a tiéd!” És végül, de nem utolsó sorban a humor és dráma megfelelő arányú elegye. A legviccesebb, legszórakoztatóbb Proton-darab volt, amit eddig láttam. A gagyit mellőzve operál helyzetkomikummal, és teszi ezt úgy, hogy kőkemény feszültséget és sorstragikumot fűz mögé. Ahogyan az előző daraboknál, a színészek itt is sűrűn fakadnak dalra, nyomkodják és pengetik a hangszereiket. Ezzel még mindig nem barátkoztam meg száz százalékosan, de ebben a darabban feszengtem tőle a legkevésbé, egy kicsit még tetszett is. Összefoglalva; mind a tartalom, mind a kivitelezés fantasztikus, apró hibáival együtt is abszolút szerethető. Feltétlenül megnézendő darab!

Bartonek: NAGY Ervin
Dr. Szatmáry: RÁBA Roland
Dóra, nővér: WÉBER Kata
Sápi Mercédesz: MONORI Lili
Holényi Henrik: TEMESVÁRI Balázs
Oci néni: TÓTH Orsi
Lukács: BÁNKI Gergő
Fogorvos: KATONA László

Díszlet/jelmez: ÁGH Márton
Dramaturg: PETRÁNYI Viktória, THURY Gábor
Zene: SZEMENYEI János
Rendezőasszisztens: CSATÓ Zsófia
Rendező: MUNDRUCZÓ Kornél
Producer: BÜKI Dóra

Décsy Eszter
Képek: Rév Marcell

Kapcsolódó:
Magyaros mentőspörkölt véresen – Isteni műszak
Nehéz istennek lenni – Mundruczó rendezése egy hangárban
Emberkutyák, nemi erőszak, J. M. Coetzee – Mundruczó Kornél: Szégyen
Még több Rába Roland itt

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu