Archív

59776

A több mint 20 éve létező londoni Archive tizedik stúdiólemeze idén januárban jelent meg Restriction címmel. Bevallom kevéssé követem a munkásságukat, mert valahogy olyan furán eklektikus, és nem minden irányuk jött be igazán, még is nagyon vártam, hogy pályafutásuk alatt először eljöjjenek hozzánk, ugyanis kétségtelenül akadnak nagyon eltalált dalaik. A kíváncsiság mellett nagyon csábított az is, hogy az előző, Axiom c. lemezükhöz készült filmet is le fogják vetíteni. Így hát összekaptam magam, irány a hajó.

 

Kicsit nehéz volt összeszednem magam egy tíz napos semmit és senkit nem kímélő sítúra után, de ott eléggé fel is spanoltam magam, jó néhány daluk kifejezetten olyan, mintha síeléshez készült volna, ezek közül is a legtöbbet a kedvencem, a You Make Me Feel pörgött a fülemben lesiklás közben. Nagyon reméltem, hogy élőben is meghallgathatom majd. Ezzel a dallal találkoztam ugyanis először, évekkel ezelőtt Guillame Néri szabad-tüdős merüléséről készült elképesztően gyönyörű videójában. Ezek után másztam bele először a ’99-es Take My Head albumba (ennek a kezdődala), majd jött a többi is szép sorban. Ami igazán érdekes az Archive zenéjében, hogy mindig egy picit a trendek előtt járnak, és mire beérik őket, gyorsan váltanak is valami másra. A kezdeti triphopos világból az útjuk elektronikus prog- és post-rockon át is vezetett – nekem pont ezek melengetik meg a szívemet -, de találunk nagyon cheesey popdalt és igen elvont kísérleti elektronikát is a repertoárjukban. Ötletem nem volt, hogy mire számíthatok tőlük a koncerten.

 

A koncert előtt az Axiom film vetítésével indítottak. Érdekes, bizarr kedvcsináló volt így elöljáróban. Az Archive zenéje vonzza a vizualitást, mégis furcsa volt valaki más fantáziavilágát leképezve végignézni. Ez a valaki más pedig a spanyol NYSU (Jesus Hernandez és csapata) volt, akik egy egyszerű szkriptből egy teljes utópiát, egy sötét, misztikus, spirituális és erősen nyomasztó világot építettek fel a konceptlemezből. Nagyon erősen orwelli 1984-világ, de egy-egy pillanatra még a Pink Floyd The Wall-ja is eszembe jutott róla. Ahogyan a lemez, a film is nagyon komplex, egységes, mégis fejezetekre osztották a dalok szerint. Nem minden pontja egyértelmű, de abszolút jól követhető, és végig egy igen erős feszültség uralkodik, ami odatapasztja az ember szemét és fülét.

 

 

A koncertet egyből a Restriction első számával indították, a Feel It óriási kezdő dal, pörgős, britpopos, slágeres, koszos, az egyik kedvencem a lemezről. Ezt követte a szintén új Kid Corner. Maria Q hangja élőben is fantasztikus, kiemelkedik a koszos garázs-rockhangzásból, és lágyan vegyül az elektronikus betétekkel. Ahogy belecsaptak a harmadik egy pillanatra szívinfarktus közeli állapotba kerültem, jött egy hatalmas csalódás; ellőtték a dalt, amiért jöttem. Az első perc végére viszont már hatott, a You Make Me Feel egyszerűen nem ereszt, még mindig a legjobb számnak tartom, és erre a koncert további, nagy része sem cáfolt rá. Számomra ez volt a csúcspont, de azt is be kellett látnom, hogy ez a csúcspont alig emelkedik ki a nagy egészből. Olyan dalok követték, mint a szintén új Black and Blue, a Blood In Numbers, a Bullets, a Crushed, hogy csak néhányat említsek.

Az utolsó harmadot az End of Our Days kezdte, ami nagyon szép, de egy kicsit elaltatott. Szerencsére még hátra volt a Ride in Squares indusztriális világa, a Ladders grandiózus íve és záró dal-feelingje is, a ráadásban pedig a Lights.

 

Az egész koncert fantasztikus élmény volt, a hangzás tiszta és zsigerig hatolóan szép.Érdekes élmény egy ilyen válogatásban hallgatni a dalokat, kalandozni a megannyi stíluselem között. Ahogy a bevezetőben is írtam, az egész olyan furán eklektikus, de itt ettől volt olyan… furán jó. :) Felülmúlta a meg nem fogalmazott elvárásaimat, ráadásul az új lemezt is még jobban megszerettette velem.

 

Décsy Eszter

fotó: A38

Egy kis hazai:

Triphop és downtempo: Megjelent a DEEPHLUX bemutatkozó lemeze – Interjú Őrsi Andrással

Avantgárd elektronika – Itt az ANEZ új lemeze!

 

Megosztom.

Comments are closed.