Archív

kep_az_elso_reszhez

Ha ázsiai horror, akkor a legtöbb embernek bizonyára a Kör-filmek jutnak eszébe, esetleg az Átok-széria, vagy ha már túl is jutott ezeken, akkor is bizonyára azt a (szomorú) következtetést vonja le, hogy a műfaj egyenlő a hosszú fekete hajú nők/kislányok szellemeivel. Sajnos ezt a sztereotípiát valóban sok más, kevésbé ismert film is erősíti, pedig a Távol-Keleten sok rejtett celluloid kincset lehet találni, csak keresni kell. Írásomban ezekre szeretnék rámutatni.

 

Japán

 

Először is szeretném eloszlatni azt a tévképzetet, hogy a horror, mint műfaj valami újhullámos divat lenne a térségben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az 1964-ben készült Kwaidan, vagy a még itthon is kapható Onibaba. Az előbbi egy Oscar-díjra jelölt négy részes antológia, utóbbi egy művészi szintre emelt fekete-fehér klasszikus. Igaz, hogy ezekben a művekben is a természetfeletti, a szellemvilág került középpontba, de közel sem olyan hatásvadász módszerekkel, mint ahogy az a mostani filmekre jellemző. A szellemvilág népszerűségét a kulturális különbségekben kell keresni, hiszen a japán emberekhez sokkal közelebb áll a miszticizmus, mint a keresztény európaiakhoz.

 

Talán a japán horror megrekedt volna ezen a szinten, ha Amerikában ez idő tájt nem robban be az autósmozikba az exploitation. Az exploitation (ha így ismerősebb: grindhouse) lényegében olyan filmek gyűjtőneve, amelyek alacsony költségvetéssel az emberek alantas igényeit elégítik ki, vagyis már-már eltúlzott mennyiségben tartalmazhat szexualitást, erőszakot, vért és mindent, amit egy „hagyományos” filmben nem mertek bemutatni. Olyan apróságokkal pedig, mint történet vagy színészi játék, már nem fektettek nagy hangsúlyt. Tegyük hozzá, hogy nem is volt rá igazán igény, hiszen az amerikai fiatalok az autósmozikba nem csak filmet nézni mentek… A műfaj idővel rengeteg alműfajt termelt ki magából: a szexuális erőszakkal túlfűtött naziploitationt, a kifejezetten feketéknek készült blaxploitationt, az autókat központi elemmé varázsoló carploitationt vagy a belezős, brutális splattert, csak hogy néhány példát említsek.

 

A szigetországban is hamar népszerűvé vált az exploitation, és meg is teremtették a saját alműfajaikat. Ez nagyjából két, jól elkülöníthető irányzatot eredményezett. Az egyik a vért liter számba spriccelő szamurájos chambara, aminek egyik jeles képviselője a hazánkban is ismert Shogun Assasin 1-2. Illetve a „pinky violence” filmek, melyek szexuális erőszakkal voltak teli és többnyire női börtönökben játszódtak. Erre kiváló példa a Female Prisoner tetralógia. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy Japánban a mai napig cenzúráznak mindenféle erotikus tartalmat, konkrétan még a hardcore pornó lényegi részei is „pixelesek”. Emiatt nyugati szemmel nézve sok erőszakosabb művet nehéz komolyan venni, még ha a készítők igyekeztek is. Ilyen a splatternek illő, hírhedt és több országban betiltott Grotesque is, melyben tényleg semmi mást nem látni, mint két ember megkínzását közel másfél órán át. (Félre értés ne essék, a cenzúra ellenére azért még így is egy gyomorforgató alkotásról van szó.)

 

A jelenkor exploitation filmjei többnyire a trash, azaz a nyíltan „szemétre való” alkotások, melyeket Japánban különösképpen az elborultság jellemez. Nehéz szavakba foglalni, hogy ez konkrétan mit is takar. Itt szemmel láthatóan a művér mennyiséget már hektoliterben mérik, az abszurditás meg majdhogynem monthy python-i mértékű. A Machine Girlben a főszereplő egy olyan iskolás lány, akinek egy golyószóró van az egyik keze helyén. A Tokyo Gore Police megmutatja, hogy milyen lenne a világ, ha a rendőrséget privatizálnák és szabadon lehetne az emberekből mutánsokat gyártani. A Samurai Princess meg csak simán paródiája a chambaráknak. A lista végteleníthető, hiszen elődjeikhez hasonlóan ezek is szerény költségvetéssel, ugyanakkor egy markáns felvásárló körrel rendelkeznek. Amíg van rá igény, addig gyártják a szemetet. Ennek bizonyosságáért nem is kell messzire utazni, hiszen a Asylum stúdió is erre az igényre támaszkodva gyártja tucat számra a fércműveit.

 

Szerencsére akadnak még más jellegű horrorok is a közelmúlt Japánjából. Ilyen a Fertőzés, mely mint az sejthető, egy kórházban elharapódzó vírusról szól, remek félelemkeltő tárházzal. A Suicide Club pedig első ránézésre hasonlíthat az amerikai Az eseményre a gyerekek közötti hirtelen elharapódzó tömeges öngyilkossági hullámaival, csak ez annál mélyebb. A Noroi meg újabb ékes példája a gyorsaságra, ha új trend elkapásáról van szó: ez az ál-dokumentum film ugyanis 2005-ben készült, még a Paranormal Activity előtt, de már az Ideglelés után.

 

Zárásként pedig illik megemlékezni Takashi Miike-ről, aki a mai napig aktív rendező és alkotott már jó pár igencsak elborult filmet. Itthon a legismertebb munkája az Ichi, the Killer, amiben a vérfürdő kifejezést új szintre emelik, pedig alapvetően egy gengszterfilmről van szó. Még ennél is betegebbre sikeredett a Visitor-Q a vérfertőzésével, nekrofiliájával és több liter anyatejével, sajátos humorával pedig igazi műfaji hibridet alkot, ami egyébként a térségben korántsem ritka.

 

 

Dél-Korea

 

Japán első számú vetélytársa, bármiről is legyen szó. A filmművészetben szintén érezni a szigetország jótékony hatását, így nem meglepő, hogy szintén akadnak köztük hosszú fekete hajú szellemlányos filmek is, de ugye mi most nem ezekkel akarunk foglalkozni. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy a koreaiak mennyire szeretik, ha a cselekmények központi mozgató rugóját a bosszú adja. A legismertebb példa erre Chan-wook Park Bosszú trilógiája (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya), melynek a legjobban, legfelkavaróbban sikerült darabját, az Oldboyt nem rég dolgozta fel  Spike Lee, nem meglepő módon kevés sikerrel, ugyanis a többség számára nehzen emészthetőek a látottak. Mindhárom film középpontjában olyan elkeseredett emberek állnak, akik mély fájdalmukért és szenvedésükért elégtételt követelnek. Mindegyik befejezésének más a hangulata. Ezek persze műfajilag inkább thrillerek, csak épp a szokványosabbnál brutálisabbak, mind cselekményileg, mind történetileg. A rendező később sem hazudtolta meg kreativitását és filmet forgatott egy vámpírrá vált katolikus papról, aki ráadásul még szerelmes is lesz (Thirst).

 

Ha már a koreai bosszúfilmeknél tartunk, akkor vétek lenne kihagyni az I Saw the Devil c. súlyos darabot. Egyedisége abban rejlik, hogy a nyomozó rendőr, amikor elfogja a sorozatgyilkost, akkor nem tartoztatja le, hanem elhelyez benne egy nyomkövetőt és időnként agyon veri. Brutalitásban „természetesen” itt sincs hiány. A rendezője egyébként az a Jee-woon Kim, akinek legismertebb filmjét, A két nővért Amerikában sikeresen és meglepően jól adaptálták Hívatlan vendég néven. A két nővér szintén említésre méltó, mert tökéletesen egyensúlyoz a drámaiság és a horror között.

 

A koreaiak szintén vevők az aktuális trendekre, így a The Butcher-rel egyszerre két legyet is ütöttek egycsapással: egy ál-dokumentarista torture porn, azaz kifejezetten kínzásról szóló horror, melynek az újkori reneszánszát Eli Roth Motelje hozta el. Ide tartozik a Death Bell is, ami egy remek Fűrész-utánérzés diákokkal, akik válogatott csapdák által hullnak el egy lezárt iskolában.

 

Azért szerencsére akadnak egyedibb darabok is, mint pl. a Deranged, melyben egy különös járvány tizedeli az országot; szó szerint megőrülnek a vízért az emberek. De a legegyedibb mégis minden tekintetben a The Host – A gazdatest. Nincs még egy ilyen merész, mégis működőképes műfaji hibrid: egyszerre horror, sci-fi, dráma és vígjáték, ráadásul egy szörny van a cselekmény középpontjában. Elképesztően igényesre sikeredet. A második részt már javában készítik.

 

A folytatásban még ismeretlenebb vizekre fogunk evezni!

 

Kis Szabolcs

Kapcsolódó:

A halál 47 angyala, avagy róninok egymás közt

Megosztom.

Comments are closed.