Archív

A 2013-as év egyik legnagyobb szívdobbanása volt, mikor először hallgattam végig az …and so we destroyed everything-et, aztán újra, meg újra, meg… A tavalyi Düreres koncert után alig vártam, hogy az ausztrál sleepmakeswaves újra meglátogasson minket, és szerencsére jöttek kis, méghozzá tegnap az A38-ra a Skyharbor és a Tides from Nebula társaságában. Ki nem hagytam volna!

A Skyharbor-t nem igazán ismertem, és el is kerekedett a szemem, mikor rákerestem hová valósiak: Mumbai és Új-Delhi (India), Nottinghamshire (UK) és Maryland (USA). Köszi. :) A 2010 óta elsősorban prog-metál zenében utazó zenekar kezdte az estét. A kiállásuk határozott volt és kemény, ennek ellenére az énekben sok bizonytalanságot éreztem az elején. Sok post-hardcore elemet használnak, és ezek a részek azért elég keményen oda lettek téve, a koncert maga mégsem adott semmit. Főleg az íves, post-metálos, lírai részek, amiket csukott szemmel nyomtak, na az pont annyira hatott meg, mintha egy légy leszállna egy bokorra valahol Indiában. A közönség sem igazán mozgott, ők is inkább csak visszafogottan mozogtak a színpadon, a keményen összerakott dalokból hiányzott a tök, a rock and roll. Ahol post-hardcore-os részek voltak, az azért húzott rendesen, de ott meg sokszor jutott eszembe a hazai Shell Beach, akik azért jobban csinálják, vagy a kiállásoknál az Incubus. A gondolataim folyton elkalandoztak, engem nem vettek meg.

Nagyon meglepődtem, mikor vége volt a koncertnek, és megláttam Alex Wilson-t és Otto Wicks-Green-t a színpadon. Lelkileg arra készültem, hogy lesz még egy koncert, hogy lesz még időm várni, izgatottnak lenni, ehelyett volt tíz percem egy cigi-mosdó-fröccs körre, és előre menni a színpadhoz, hogy olyan közelről nézhessem a sleepmakeswaves tagjait, amennyire az csak lehetséges. Egy pillanat alatt átestem egy olyan tudatállapotba, mintha 16 lennék, és a legkedvencebb zenekaromat várnám, akik pillanatokon belül kezdenek. És tényleg. Aztán bele is csaptak. Azt hittem, elsírom magam, pedig ez még csak a legeleje volt, a Perfect Detonator. Nagyjából a második percnél veszhettem el. Belekerültem egy veszettül kavargó hangorkánba, egy gyönyörű viharba, ami kénye-kedve szerint dobált és húzott magával felfelé, a végtelenbe.

NOW_8931

Nem tudnám pontosan felidézni, mi történt, ahogy azt sem tudnám megmondani, mi volt a dalok sorrendje. Semmit nem tudtam, nem gondolkoztam. Az egész koncert úgy tűnt, mintha csak két perc lett volna, és mégis végtelen. Mintha nem lettek volna dalok, csak egy nagy óriási kompozíció. Csoda, hogy feltűnt, hogy volt némi zűr a hangosítással, a jobboldali gitár és néha a basszus is halk volt a többihez képest, vagy csak rossz helyen álltam, nem tudom. Az a rettenetesen zseniális a zenéjükben, amit elméletileg post-rock kategóriába sorolnak, hogy valójában egy tökéletesen kidolgozott ötvözet, ami bekúszik az ember bőre alá. Megvan benne a progresszív rock nyerssége, meglepő kompozíciói és narratívája (még úgy is, hogy instrumentális zenéről beszélünk), de a post-rockra jellemző nagy íves, visszhangos gitártémák. Mindezt úgy, hogy egyetlen szó sem hangzik el, de soha egy pillanatra nem hiányoltam a szöveget, minden dal magáért beszél, és a fantáziámra hagyja a történetet.

Többször is elmondták, hogy elképesztően jó a közönség, és mennyire fantasztikus élmény itt, nekünk zenélni, ráadásul negyedszer, és az az igazság, hogy ezt mondaniuk sem kellett volna. Köztünk és köztük az amúgy nagyon ritka, fantasztikus egység alakult ki, beleolvadás a zenébe, a flow-ba, a katarzisba. Nem is ragozom tovább, elfogynak a szavak…

NOW_9139

Mindezek után nagyon sajnáltam az utózenekarként érkező lengyel Tides from Nebula-t. Elképesztően szép, letisztult post-rockot játszanak, és nagyon tetszett, nagyon éreztem, de még benne voltam a sleepmakeswaves-ben. A hétvégén épp csak belehallgattam a zenéjükbe, hogy ne teljesen ismeretlenül álljak a koncerten, de élőben még jobban tetszett. Jól átgondolt dalok, tele szépséges és húzós részekkel, és a színpadon is minden rendben volt, a közönség is vette. Becsszó, hallgatni fogom őket még sokat, de tegnap már mindegy volt, én elvesztem. Hazafelé, hónom alatt két vinyllel a szembeszélben, az a két gondolat keringett a fejemben, hogy vajon mikor jönnek megint, és vajon miért nincsenek sűrűbben ilyen koncertek. A hétfő és az elég speciális zenei stílus ellenére ugyanis a hajó legalább 70-80%-a megtelt. És ebből mit szűrtem le? Szombat, főműsoridő, telt Papp László lesz a következő sleepmakeswaves. :)

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
Ausztrál őserő és progresszív rock – sleepmakeswaves járt a Dürerben
Dióhéjban a poszt-rockról – körkép kintről és itthonról
Love of Cartography – megjelent az új SLEEPMAKESWAVES lemez
Egy kis Shell Beach itt!

Megosztom.

Comments are closed.