Archív

Nagyon vártam már egy bizonyos könyv megjelenését. Azaz nem is vártam igazán, mert csak egy-egy sör mellett jutott eszembe, néha, többnyire olyankor, mikor szóba került egy-egy zenekar, vagy író, vagy a kiadó, vagy éppen valami teljesen random dolog, amiről valamiért Toroczkay Andrásra asszociáltam. Na, ilyenkor vártam az új könyvét. Aztán pár héttel ezelőtt véletlenül összefutottunk egy kocsmában, akkor mesélte, a következő héten végre, de most már tényleg, kötetbemutató. Néhány nappal később már a kezemben volt a Búcsú Éhestől. De ki az az Éhes?

Andrással nagyjából egy éve találkoztam először, hogy interjút készítsünk a hol teljes gőzzel működő, hol pihenőpályán lévő zenekaráról, a Kabala Babyről. Érintőlegesen szóba került első kötete is (Napfényvesztés, 2010.), de leginkább persze a zene. Meg a sztorizgatás, az nagyon ment. Dolgoztam is rendesen azzal az interjúval. Azóta is időnként összesodor minket a szél a budapesti éjszakában. Az elején nem is volt könnyű elvonatkoztatni a személyétől olvasás közben, de ez egyáltalán nem vont le az élményből, egy idő után ugyanis tökéletesen megfeledkeztem róla.

A Búcsú Éhestől egy történetgyűjtemény. Sztorihalmaz. Nem egészen novelláskötet, mert ahhoz túl erős a kohézió, nem is regény, mert ahhoz meg túl csapongó. Zenei hasonlattal élve, mint egy jól felépített progresszív pop koncept album. A történetek külön is megállnák a helyüket, de együtt igazán erősek. Valahogy én is így haladtam vele, novellánként, egyszerre csak egyet, viszont akárhányszor becsuktam, viszketett, minden nap elő kellett vennem. Ettől olyan érzés volt olvasni, mintha minden nap egy tök vadidegen emberrel leülnék meginni egy sört, aki minden nap elmesélne valamit. És vártam, hogy végre belekezdjen.

Kotordpata, a világ szívcsakrája a történet központi helye. Sárszag felől érdemes megközelíteni. Itt született Éhes Miklós. Ő pedig a történet központi figurája. Először a várossal ismerkedünk meg, az enyészettel, a sztereotip vidéki boltokkal, utcákkal, kocsmákkal. Nem valami erős felütés, és a poénok sem ülnek igazán. Még. A második novellánál (Sajti) viszont hirtelen azon kaptam magam, hogy ott vagyok, benne, teljesen. Megismerjük az epizódszereplőket, és innentől kezdve a szöveg felerősödik. A karakterleírások nagyon eltaláltak, a viselkedésüktől kezdve az élettörténetükig. Igenis kíváncsi lettem rájuk. Mindezt pedig elkezdi áthatni a fanyar, helyenként ironikus humor, ami a karakterek mellett a könyv másik nagy erőssége.

Kotordpata mágikus realizmusban létező elszigetelt világ, még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is lehet átlépni a határát. Aztán kiderül, hogy de bizony, el lehet jönni onnan, de ez nagyon váratlanul, talán túl váratlanul jött Az angyal c. részben. De hagyjuk is a helyszínt, mert az úgyis egy olyan varázsvilág, amit halandó ember épp ésszel nem tud felfogni. A történetek szereplői közül amúgy nehéz is lenne teljesen épeszűt találni. Ott van például Sajti, azaz Disznó Sándor, a kocsmáros esete, vagy Kaszás József úr, a mozi törzsvendége. Különös titkokat sejtünk a múltjukban, amire nem derül fény, de rájuk nyomja a bélyegét. Az angyal központi figurája egy gitáros srác, akinek élete legnagyobb előadásán (egy iskolai tornateremben) megelevenedik egy kukoricacsuhéból készült angyal. Ezt csak a margóra: ha nem tudnám Toroczkayról, hogy maga is zenél, itt biztosan rájöttem volna az ilyen – remek – szófordulatokból, mint mondjuk a „triolát dobolt a hasán”. Nagyon szerettem Kiscsücsök, a víziszonyos úszómester történetét, aki beleszeret a formás testű Évába, majd minden előjel nélkül egyszer csak túszul ejti a komplett strandot. A Sistergő Főnix Önkéntes Tűzöltózenekar tündöklése is egy felejthetetlen epizód, ahogyan Mészáros Desiré schwarzeneggeri akciója is a kotordpatai éjszakában.

A történetek sokat ugrálnak időben, ami pontosan illik ehhez a sztorizgatós elbeszélőmódhoz, néha azonban kizökkent, és elbizonytalanodtam egy-egy pillanatra, hogy éppen ki kivel van és hol is tartunk. Viszont egyes ilyen időbeni ugrások hozzá is tesznek a történet atmoszférájához. Gondolok itt például a Weltraum mozi történetére, ahol hirtelen átugrunk a valós jelenbe, megtudjuk, mivé is lett a valaha volt mozi, majd visszaugrunk a történetbe. Ettől valahogy még közelebb éreztem magamhoz a helyet és az ott dolgozókat. A kikacsintás alatt pedig az volt az érzésem, a szereplők megdermedtek a pillanatban, míg vissza nem tértünk hozzájuk.

Azt, hogy egy pár oldal erejéig döcögve indul a kötet, vagy hogy néha kizökkent és vannak gyengébb szövegrészek, amik kevésbé kötöttek le, nemcsak ellensúlyozza a stílus és a humor, de maximálisan feledteti is. Érezhető, hogy ez az elbeszélői stílus, ez a „kocsmában sztorizgatás” egy olyan biztos terep Toroczkay Andrásnak, ahol nagyon jól elboldogul. A névválasztásokért külön megítélnék egy nagyobb piros pontot. Nem győztem jegyzetelni az olyan váratlanul érkező mondatokat, mint például ezt is: „Egyszer képes volt a Blaha és Keleti közt az egyik gyalogos átkelőnél egy zsebtükör és egy körömvágó olló segítségével kivágni a szőrt az orrából.” Akadnak azonban olyan mondatok is, amik nem a humorfaktoruk miatt vágnak hátba, hanem… Például ez: „Belül a szomorúság és a féltékenység feketelyukszemű férge rágta.”

És, hogy ki az az Éhes Miklós, aki mindezt a sok marhaságot összehordta nekem nap mint nap Toroczkay közvetítésével? Hát, ez nem igazán derül ki. Nem sok mindent tudunk a múltjáról, és a személyisége is kissé kiismerhetetlen, de ez egyáltalán nem is fontos. Éhes Miklós egy legenda. A legendák valósághűségét pedig mindannyiunk jól felfogott érdekében jobb nem firtatni.

Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető Könyvkiadó, 2015.

Décsy Eszter

Kapcsolódó:

Nyers érdekesség itthonról: itt az INGA bemutatkozó EP

A jég hátán is… Kabala Baby interjú

Megosztom.

Comments are closed.