Archív

A tavalyi Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost (a lemezről itt írtunk) után a Dope Calypso nem állt le, máris hozták a második nagylemezt. Külön érdekelt, hogy az első album báját adó nyers, őszinte, puritán erő most hogy fog működni: a bemutatkozó számokat visszahallgatva az volt az érzésem, hogy ezen nincs mit folytatni, ez készen van. Félhettem volna tehát, hogy egy önismétlő, unalmas és érdektelen lemezt kapok, melyben a trió újrahasznosítja a korábbi receptet. Mégis megelőlegeztem a bizalmat: bár a Farewell lenyűgözően egyszerű volt, nagyon konkrét és magabiztos zenei elképzelésről árulkodott, én pedig valószínűsítettem, hogy ezt az attitűdöt a második lemezre is magukkal viszik.

Nem is tévedtem; már a kezdő tétel – mert számnak nevezni nem lehet – meggyőz arról, hogy itt most valami más jön. Az egy percnél alig hosszabb egyházi kórusos–orgonás nyitótrack úgy választja le a Banzai! Banzai! Banzai!-t az előző lemezről, mint a kisbolt pénztáránál a vásárlókat elválasztó kis műanyag táblák. Jelzésértékűen, de határozottan. A rögtön ezután megszólaló valódi nyitódal, a nem sokkal hosszabb Goodbye Monkey megragadó, és úgy bomlik ki már-már slágerré, hogy közben a „dopecalypsoság” nem sérül. Kevésbé koszos, jobban hallgatható, de az érzület változatlan. És ez a lemez későbbi tartalmára is igaz: valamivel letisztultabb, és komplexitásában felülmúlja a Farewellt, amire mondhatnánk, hogy nem nehéz, de az egyszerűségében is stabilan működő első lemezt úgy teszi szinte zárójelbe, hogy végig konzisztens marad vele.

A nagyjából teljes hosszában azonos színvonalon pörgő album rövid, lélegzetvételnyi dalai közül külön kiemelésre méltó a Shark in the Sea of Love, a Permanently Gay és a Boys from Heaven. Ezek a legmerészebbek és a legprogresszívebbek a 12 dalos felhozatalból, és kicsit messzebbre nyúlnak az alap garázsos zúzástól, mint amilyen például a Barbarian Posse. Az Animal Fear című zárótrack igazán méltó lezárás, finomabb, és a hangulata is légiesebb – talán kicsit ki is lóg a Banzai! összképéből, de ez a kilógás kicsit sem zavaró. A szubjektív asszociációs skála bennem a Foalstól a Ramonesig terjed, amely kicsit merésznek tűnhet, pedig a dalokat hallgatva egyáltalán nem az.

Mindebből azonban nem következik, hogy a Dope Calypso második lemeze feltalálna bármit is. Biztosan, és az első lemezt kedvelők számára kielégítően viszi tovább a korábbi koncepciót, de a fent emlegetett fejlődés e koncepción belül megy végbe. Nincsenek nagy revelációk, nem nyílnak meg új távlatok a zenében, amivel egyébként nincs is semmi baj. Ez még mindig az a finoman monoton, alapjaiban koszos garázsrock, amit az első lemeznél megszerettünk, ha megszerettük. Ha nem, ezután se fogjuk.

Azt mindenesetre elérte, hogy a „banzáj” szóról ne az „aktuális láz” jusson először eszembe, és én ezért máris hálás vagyok.

Bertalan Balázs

Kapcsolódó:
Hatékony Százasszög – Dope Calypso-lemezkritika
A garage veleje – Pale Honey, Dope Calypso, Le Hjärta @ RoHAM Bar, 2015.04.16.
Elborult mexikói esküvő // Dope Calypso és Psycho Mutants @ GMK, 2015.01.23.

Megosztom.

Comments are closed.