Archív

Most, hogy lassan lecsengőben van az idei év heavy metal operája által kavart, csonttépő homokvihar, és mind a fanatikusok, mind az éles nyelvű kritikusok kiőrjöngték magukat, jómagam egy kis megemlékezés, avagy inkább fejhajtás erejéig koptatnám a karaktereket. A Mad Max: Fury Road köztünk van és már majdnem egy hónapja tombol. Jött, látott, és győzött? Az még hagyján, de maximális fordulatszámmal és nyomatékkal vágódott az arcunkba. Ám most a kritikai vonalat kevésbé erőltetném. Persze vélemény lesz, de az alapvető célkitűzés inkább egyfajta tisztelgés a mi örült kopónk, Max Rockatansky előtt. A spoiler veszély fenyegető, de aki még nem látta a negyedik részt, annak irány a mozi (tippre igen sokáig műsoron lesz még), aki pedig a régebbi hármassal lenne elmaradásban, az gyorsan pótolja. Hisz tetszik vagy sem, a Mad Max egy olyan posztapokaliptikus alapvetés, amire folyamatosan hivatkoznak a későbbi alkotások, így gyakorlatilag megkerülhetetlen a témában.

Történetünk 1978-ra nyúlik vissza, amikor is George Miller elkezdi, majd bő három hónap alatt le is forgatja az első részt Byron Kennedy hathatós közreműködésével. 79-ben megszületik a Mad Max, egy ízig-vérig ausztrál, kis költségvetésű rekorder, amit Melbourne közvetlen közelében forgattak, és ami hosszú évtizedekig Guinness rekorder, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Hogy hogyan készül? Az ifi Mel Gibson, cimborájával karöltve (ő kapja Goose szerepét), másnaposan és egy kiadós kocsmai verekedés nyomaival az arcán beesik a meghallgatásra, majd az igaz másnapos ember pillantásával meggyőzi a szereposztó kollégát. Eztán rádobnak egy bőrkabátot és egy feszes bőrnacit, és már düböröghetnek is a lóerők. A forgatáson takarékossági okokból leselejtezett járműveket használnak, állítólag a rendező úr pedig a saját kisbuszát is beáldozta egy ütközéses jelenet kedvéért. Érdekesség: a filmben szereplő üldöző és elfogó autók (Ford Falcon XB) közül több valóban rendőrautóként szolgált előző életében.

A filmhez ihletet Miller az akkori foglalkozásából merített, mivel orvosként dolgozott egy kórház sürgősségi osztályán, ahol a balesetes esetek szemtanújaként a szenvedés és az elmúlás igen változatos arcmimikájával szembesülhetett. Fogta ezen élményeit, hozzácsapott még néhány V8-ast, majd az amatőr filmkészítő, Byron Kennedy segítségével beleplántálta mindezt a Mad Max posztapokaliptikus világába. A 1979-es Maxben a civilizáció épp hanyatlik, de még nem esett át a világégésen, ellenben a rákövetkező részekkel. Ám a káosz és az anarchia, valamint az öntörvénykezés már mindenre rányomta a bélyegét. Egy olyan világ ez, ahol a törvény őreit, és a tomboló motoros banda tagjait csak egy vékonyka határvonal, az elveknek és a becsületnek a maradványa választja el egymástól. Ellenben a józan észnek már nyom sincs (és ez később egyre inkább igaz lesz). Tökéletes példája ennek a Main Force Patrol, az országúti rendőrség (ahol Max is szolgál), melynek tagjai kihajtható nyakú bőrdzsekit és bőrnadrágot viselnek, kedvenc fegyverük a lefűrészelt csövű sörétes, kedvenc járművük pedig egy akkora kompresszorral ellátott V8-as, mint ide a Gellért-hegy. Nem mellesleg egy Fifi Mcafee nevezetű hústorony vezeti őket, aki magányos óráiban hajlamos egy szál sálban kertészkedni. Nah jó, talán valami nadrágféle is van rajta, de azt nem látni a bajszától.

Annak ellenére, hogy én az összes Max-et szeretem, igen még a harmadik részt is (ezért biztos sokan utálnak majd), nekem az első felvonás kicsit kusza. Persze a világ maga a káosz szeme, amit ehhez illően totál infantilis alakok népesítenek be, akik csak nyomják (húzzák) a gázt, a kerék meg forog, de valahogy ez itt sokkal kevésbé áll össze egységes egésszé, mint a rákövetkező részekben. De ez egyfajta eredettörténet, és ehhez méltón mutatja meg nekünk az utolsó képkockákat a régi világrend bukásáról. Cserébe az első rész mutatja be, hogy hogyan lesz Max az aki. Így felvezetésként, avagy egyfajta bemesélésként, ha kicsit laposabb is, mint a többi rész, legalább annyira fontos. Hisz itt kapja meg az őrült jelzőt, és itt láthatjuk, hogy milyen is ez az őrület valójában. Akik nem látták, vagy nem emlékeznek az első részre, azoktól gyakran hallom, hogy Max nem is igazán őrölt. Mármint, hogy a cím alapján ők nem így képzelték el. Nekik csak azt tudom mondani, hogy nézzék meg az első részt, akár újra. Emlékezzenek vissza az ominózus fűrészes jelenetre (igen, gyanúsan és talán nem véletlen cseng ez egybe az ismert horrorfilm címével), nézzenek ők is fel a lángoló autó mellől, egyenest hősünk szemébe, és megláthatják az ő csendes őrületének valóját. Max nem tombol, nem őrjöng, arra van elég más karakter a sorozatban. Ő csak jön, teszi a dolgát, olykor durván és brutálisan, de mindig csendben és határozottan, majd ahogy jött, úgy távozik. A végtelen pusztaságon keresztülhágó országúton.

Itt érkezünk meg a második részbe is, aminek nyitójelenetében már egy telivér posztapokaliptikus sivatagon vágja keresztül magát a V8 Interceptor. Ez a Mad Max 2: The Road Warrior, ami az országúti harcos alcímet csak a nemzetközi forgalmazásban kapta meg, elsősorban az első részt kevésbé ismerő amcsi nézők kedvéért. Ahogy a bevezető jelenet magyarázó képsorait is, ami nagyjából a szokásos semmitmondó magyarázat az általunk ismert világ porba hullásáról. Az ausztrál változat alcím és nyitójelenet nélkül, egyből az országúti üldözéssel indít. Valós időben három, a film története szerint kb. 5 év telt el az előző rész óta, s bizony azokból a régi jó dolgokból, mint pl. rend, civilizáció, nem maradt semmi. Kivéve Max-et és az autóját. Érdekesség: 2011-ben született egy 9 perces rajongói kisfilm, Mad Max Renegade címmel (itt megnézhetitek!), amely az első két rész között játszódik, és fény derül arra, hogyan is került Max-hez Kutya, a kutya (igen, ez a neve), aki a második részben már az anyósülésről mitfárerkedik.

A világégés utáni káoszban elsősorban vízre, kutyakonzervre, és benzinre van szükség a túléléshez. De leginkább benzinre, és még több benzinre, legalábbis a szereplők fanatizmusát elnézve. Az egész film másról sem szól, mint egy tartálykocsinyi benzin feletti uralomról. Hisz az mindent megér. Emberélet? Ugyan. Egy tálkányi üzemanyagért fejek hullnak. Ebben a részben az őrület a sokadik hatványára hág, a Miller–Kennedy páros egy pillanatra sem enged a brutalitásból, és az erőszak kendőzetlen ábrázolásából. Van itt nekünk vad, őslakos kisgyerek, aki acél bumeránggal szedi áldozatait, többek közt az ő vezére egy Pappagallo nevű alak (komolyan vehetetlen nevek második felvonás), aki az egykori Seven Sisters olajtársaság egyik fő embere. De ez még mind semmi, mert ott van még a rózsaszín tornacipőben és pilótasapiban rohangáló Gyro Captain, aki ravasz módon egy sufnituningolt mini helikopterrel nyomul, vagy a vörös tarajos punk, bizonyos Wez, aki taktikusan úgy védekezik a sivatag viszontagságai ellen, hogy egy seggnél diszkréten kivágott bőrnadrágot hord. Végül, de korántsem utolsó sorban pedig, ebben a részben szerepel az utánozhatatlan Lord Humungus, aki a monológjaival, a maszkjával és film végi, teljesen esztelen, öngyilkos akciójával ikonikus alakká nőtte ki magát. Ha engem kérdeztek, magasan ő a legjobb főgonosz a Mad Max quadrológiában. Ez a rész annyira őrült, deviáns, néhol röhejes, és mégis annyira egyben van, hogy szinte abszurd mennyire jó nézni. Ez a film az, ami sokunk agyába úgy beivódott annak idején, hogy azóta sem feledjük. Az pedig hogy hányan és hány helyen hivatkoznak bizonyos jeleneteire, vagy karaktereire, azt számba venni is nehéz. Jah, és mellesleg a negyedik rész autós üldözése (na jó, a negyedik rész az kompletten egy autós üldözés) innen van. Nem bántom a rendező urat azért, hogy a saját, évtizedekkel ezelőtti ötletét dolgozta újra, de az biztos, hogy egy az egyben a Mad Max 2 második fele a forrásmű.


El is érkezünk a vitatott, vagy mondhatjuk, hogy sokak által megvetett harmadik részhez, ami a Mad Max Beyond Thunderdome, magyarul Az Igazság Csarnokán innen és túl címet viseli. És, hogy miért megvetett? Az ok a keletkezésének körülményei közt keresendő. Ez a film nem Mad Max filmnek készült. A történet szerint az ötlet az volt, hogy a vadonban rekedt gyerekek egy csoportjáról szóljon, de ez önmagában nem sok, ezért fogták, átírták a forgatókönyvet, és a Mad Max második részének sikerét kihasználva beleerőltették a szériába. Ha ez nem lenne elég, akkor a költségvetési lyukakat amerikai pénzből foltozták, ezért kellett bele Tina Turner, és ezért kellett a korhatár besorolást is leszállítani. Viszlát 18-as karika, és viszlát édes brutalitás. Elég, ha azt vesszük, hogy a filmben mindössze egy haláleset látható. A többiek, ha fel is robbannak, akkor csak megfeketednek, akár valami bolondos dallamok szereplő. A második rész hangulatát idéző, vasúti üldözésben pedig van egy jelenet, ahol az egyik gyerek egy serpenyővel ruházza meg az egyik rosszfiút.

A harmadik rész elkészültének az sem tett jót, hogy George Miller rendezőtársa és barátja, Byron Kennedy, akivel az előző részeket összerakták, nem sokkal a forgatás előtt életét vesztette egy balesetben. Végül George Olgivie ausztrál rendezővel közösen készítették el a filmet. Érzésem szerint Miller innentől kezdve sokkal kevesebbet tett bele a dologba, mint Olgivie, ami valahol érthető.

Mint említettem jómagam az összes részt szeretem, így ezt is a fura, néhol meseszerű, kalandfilmes stílusával együtt. De kétségtelen, hogy ez inkább egy vasárnap délutáni posztapokaliptikus matinére hajaz, mint Mad Max filmre. Annál a résznél például, ahol Max elkeveredik az elveszett gyermekek oázisába, hirtelen olyan abszurd dolgok történnek, hogy komolyan vártam mikor tűnik fel Giling-galang a soraik közt. „A szél Walker” kezdetű mondatoktól pedig egyenesen a hideg futkos a hátamon. Pedig nem lenne rossz film a harmadik. A történetvezetés, és annak változatossága szempontjából például messze ez a legjobb, leszámítva a legvégét, amit bevallom egyáltalán nem értek. Mondjuk azt sem, hogy Tina Turner karakterének (Aunty Entity) mi a jó isten a célja az egész végjátékban. Lehet, hogy csak agyára ment a sok disznószar (súgó: ez a nemes matéria látja el a városát energiával). Mellesleg ennél a résznél kezdtem el gondolkozni, hogy hány éves is lehet valójában Max?

Itt tartsunk egy szusszanásnyi szünetet, ahogy a rendező is tette, hiszen harminc kerek év szünet következett a szériában (1985-2015). 1999-et írunk, amikor Miller megírja az első vázlatokat a forgatókönyvhöz. Ekkor még Mel Gibson a tervezett főszereplő. Itt megint nagy szünet következik, 9/11, Iraki háborúskodás, Gibson ittas kifakadásai, mind-mind tolják maguk előtt a start dátumát. 2010-et írunk, mikor Tom Hardy bejelenti, hogy ő lesz az új Max, illetve Miller ausztrál lapoknak azt nyilatkozza, hogy tervei szerint két folytatás is lesz, Mad Max: A harag útja és Mad Max: Furiosa címmel. A forgatás végül 2012-ben Namíbiában kezdik meg.

Aztán bumm, máris 2015-ben vagyunk és megérkezett a Mad Max: Fury Road. Ó mily csodás nap, mondaná a filmbéli Nux, és igaza van. A negyedik rész annyira heavy, industrial és metal, amennyire csak lehet. Az idén hetven éves rendező a második részt megszégyenítő őrületet szolgáltatott nekünk. Kotlott rajta, nem is keveset, de megérte. A harag útjában az a legcsodálatraméltóbb, már persze azt leszámítva, hogy hogyan tud egy kétórás autósüldözés majd minden perce lekötni, hogy a mai CGI imádó akciófilmek világával megy szembe. Itt ugyanis minden autó megépített, működik és küzdi át magát a sivatagon. A volt rakétahordozótól kezdve, a traktoralvázas Cadillacig. Vagy ott van a lassan legendává váló Doof Warrior nevű szereplő, aki valóban játszott is a gitáron, ami tényleg lángnyelveket köpött. A negyedik rész világa él és lélegzik. Méghozzá benzingőzt és dinitrogén-oxidot. Mindennek tökéletes helye van, ebben az eszetlen pörgésben, és ez a szép benne. Más nagyon nem is lehet, hiszen a film története tényleg annyi, hogy „A”-ból megyünk „B”-be, majd ravasz fordulattal vissza „A”-ba. Mégis a V8-as istentiszteletnél szebbet álmodni sem lehet. Vagy ott vannak a hadfiúk, akik kályhaezüsttől fénylő szájjal vetik magukat a halálba. Hogy az olyan finomságokat ne is említsem, hogy az első részben motoron száguldozó Toecutter, ugyanaz a színész, mint a Fury Road Immortan Joe-ja (Hugh Keays-Byrne). Ugyan számomra mindig is Mel Gibson volt Max, de Tom Hardy is helytáll a szerepben, és őt még segíti is egy csokornyi másik szereplő. Egy biztos a negyedik rész már 300 millió dollár bevételen van túl világszerte, pedig van ahol még be sem mutatták. Ahogy az is, hogy George Miller A harag útjával tökéletesen kimosta a szánkból a harmadik rész okozta fura ízt. Mi pedig várjuk a folytatást, még ha az a Mad Max: Furiosa lesz is. Addig pedig, ha minden igaz szeptembertől élvezhetjük az új Max videojátékot, és közösen imádhatunk mindent, ami csillogó és króm.

Szabó Tamás
Képek: imdb

Kapcsolódó:
BURN BABY BURN! – BELLFLOWER
AMIKOR MAD MAX ZOMBI VADÁSZNAK ÁLL – WYRMWOOD: ROAD OF THE DEAD

Megosztom.

Comments are closed.