Archív

Az idei fesztiválszezon hivatalosan is beindult múlt szerdán a Fishing on Orfűvel, ami óriási kezdőlöketet adott a nyárnak. Domboldal, fröccs, rock and roll és buli reggelig, na, meg napfelkelte vízibicikliről, avagy ilyen volt a FOO 2015…

A fesztivál nulladik napján egyértelműen a (szponzor visszalépése miatt igen leleményesen elnevezett) Boldogság, te kurva nagyszínpad vitte a napot: Szabó Balázs, HS7 és a házigazdák, a Kispál és a Borz. Sajnos azonban ekkor még a pesti flaszteren tekertem éppen, közben meg a barátnőm adta le a drótot onnan, képekben. Teljes izgalomban voltam, hogy induljunk már, Fishing-szűzként alig tudtam megülni a fenekemen, végül csütörtök délután meg is érkeztünk a tópartra. Már itt elkapott a hangulat, sütött a nap, a táj gyönyörű, és persze ott van maga a fesztivál is. Az első estén lényegében csak a Jazzékiel érdekelt igazán, addig meg még volt jó néhány óra hátra, úgyhogy elindultunk egy kis felfedezőútra. Már az első félórában az volt az érzésem, hogy ezen a fesztiválon folyamatosan felfelé megy az ember, még akkor is, ha lefelé tart (furcsa tér-idő csúszás lehet), és ebben a következő két nap is megerősített. Felnéztünk a borfaluba, ahová tündeerdei kis lépcsők visznek fel meredeken majdnem a hegy tetejére, a kilátás pedig hihetetlenül szép. További FOO-tények: a lányvécénél konstans sor van a nap minden percében; a dolgozók az árusoktól a pultosokon át a szekusokig nagyon barátságosak és kedvesek, de olyan mértékben, amit fesztiválon ritkán tapasztalok.

NOW_8861

Belenéztünk ebbe-abba, de inkább csak barátkoztunk másokkal és a jó fröccsökkel, míg végre a PMFC színpadon hangolni kezdett a Jazzékiel. A programot böngészve amúgy is sejtettem már, hogy ez lesz a törzshelyünk, de harmadik napra majdnem gyökeret is eresztettünk ott. Hangulatában és látványában is fantasztikus volt, és bárhogy nézem, részemről a line-up-ja erősebb volt, mint a többinek. Hiába hűlt le az idő, amint elkezdődött a koncert, izzott a levegő. Elsősorban a februárban megjelent Másokat szeretni c. lemez (kritika itt) dalait játszották, és a koncert közel annyira földhöz vágott, mint a lemezbemutató. “Elesni jó ez a tisztás” – a Tisztás c. számon felnevettem, az egész dimbes-dombos fesztivál valahogy követeli magának a bokaficamokat, lehet dolga az elsősegélyeseknek rendesen. Annak ellenére, hogy Jakab Péternek egy kicsit frusztráló volt egy másik színpadról idehallatszó basszus, rohadt jó koncertet nyomtak! Kicsit nyersebb, zúzósabb volt, ahogy előadták a dalokat, de pont baromi jól esett. Ahogy láttam, mindenkinek.

Ahogy mondtam, maradtunk is a kis féregjárat színpadnál (másoknak ánusz – kinek mi tetszik), mert utánuk játszott a Képzelt Város, akiket régóta szerettem volna már megnézni. Jóféle poszt-rock magyar szöveggel, erős atmoszférával. Nagyon tetszett, de egy kicsit lehúzós volt az estére, ellentétben a Néhai Báránnyal, akik őket váltották. Már sokszor láttuk őket élőben, nem volt zsákbamacska: buli, buli és buli. Felpörgettek rendesen mindenkit! A zenekaron belüli változások (interjúnk itt) egyáltalán nem nyomták rá a bélyegüket a zenére, működött minden! Utánuk belenéztünk a Konyha elejébe, majd átnyargaltunk a Vans sátorba, azaz a diszkóba, megnézni Dr. Máriást és a Tudósokat. Mindig elfelejtem, mekkora elborulás az egész! Mai alter bandákat megszégyenítő szöveg-lelemények, a szó abszolút jó értelmében teljesen beteg zene, őrület, tánc, ami csak belefér. Tudtuk volna még hallgatni sokáig! Innen már tényleg bementünk a diszkóba, hogy összeesésig bulizzunk, és végül a tó közepén eszméljünk egy vízibiciklin a napfelkeltére.

Cirka három óra alvás után ébredés kifacsart citrom módjára, majd kapaszkodás az életbe tíz körömmel, aminek Egyedi Peti szólója szolgáltatta az aláfestőzenét. Közben beütött a tél, röpködtek a mínuszok, és még az eső is elkezdett zuhogni egy ponton. Nagyon reméltem, hogy eláll, mert az egyik legjobban várt koncert aznapra elég korán kezdődött. Az osztrák Mother’s Cake tért vissza hozzánk (már láttuk őket), és nagyon, de nagyon nem akartam szét ázni, de arról szó sem lehetett, hogy ne az első sorban álljak. Úgyhogy végül rezignált nyugalommal és izgatottan léptem ki az esőbe, mikor megjelentek a színpadon. A június elején megjelent új lemezükről a Gojira-val nyitottak, és ennyi, eső leszarva. Óriási koncert volt! A Creation’s Finest még mindig az abszolút kedvencem, de csak éppen hogy megelőzi a többit. A srácok szétkapták a színpadot, őrületes energiával nyomták azt a rövid órát, amíg játszhattak, és sehogy sem akartuk őket elengedni. Alig várom, hogy újra lássam őket!

Hogy ezek után még tartogathatott-e bármit az este? Természetesen. Az eső elállt, mi pedig egyik koncertről sodródtunk a másikra. Az Óriás rohadt jó volt, így nemes egyszerűséggel, ahogy az utóbbi néhány koncert is. Komolyan egyre jobban tetszik, koncertről koncertre! Innen Uzipov-ra szaladtunk, hogy a maga nyersségével egy kicsit lelazítson, de belenéztünk az Amorf Ördögök elejébe is egy kicsit lötyögni, aztán jött egy kis zúzás a Blind Myselftől. Az az igazság, hogy kivételesen nem voltam odáig értük, bár ezzel láthatóan egyedül voltam. Kicsit gépies, vagy talán inkább hűvösen profi volt a koncert, valami nekem hiányzott belőlük (Szerintem meg nem hiányzott belőle semmi, szimplán kurva jó volt, a hét egyik legjobb koncertje :) – a fotós megjegyzése). Megnéztük a Supernem végét is, ami szokás szerint most is nagy buli volt! Miután nagyot hintáztunk a világ peremén, és már remegtünk a beköszöntött tundrai éghajlattól, visszamentünk a kis féregjárathoz, hogy megnézzük az estét záró Apey and the Pea-t. A totális elborulás iskolapéldája. Ekkora zenét és zúzást és energiát egy ilyen kicsi színpadra beszorítani lehetetlen, atomjaira robbantották a helyet! Egy ponton Apey ki is szalad, fel a kis töltésre. Úgy nyomták, mintha legalább a Webley-ben játszottak volna sok ezer ember előtt! Gyönyörű! Megkoronázták az estét!

Felvirradt az utolsó déli napsütés is, az éjszakai hideg után jól esett, ahogy melenget. Punnyadtunk a kávésoknál a kedvenc színpadunk mellett, ahol a napot a Stubborn kezdte. Ezt még csak messzebbről figyeltük, ahogy az utánuk érkező Petofit is. Egy kicsit könnyedebb zenére vágytam, így inkább átsétáltam megnézni a Run Over Dogs buliját, a srácokat a forgatás óta amúgy is nagyon megszerettük, és egészen kurvajó koncertet nyomtak, nagyon sajnáltam, hogy az elejéről lemaradtam! Ezután mászkáltunk egy sort, de épp üresjárat volt, nem ragasztott ott semmi. Vissza a jól bevált kisszínpadunkhoz, kezdett a Grand Mexican Warlock. Nemrégiben történt egy-két változás a zenekaron belül; Maksi Csabával elváltak az útjaik, Pap Dávidot pedig Nagy Dávid váltotta a dobok mögött, akit az Óriásból is ismerhetünk. Dobtéren tökéletesen rendben is van minden, Dávid rohadt nagy energiát tesz bele, de nekem hiányzott a másik gitár. Ennek ellenére nagyon jó hangulatot csináltak! (Meg kell említenem még a Téveszmét, mint a kérlelhetetlen csapatás nagymestereit, valamint a Bohemian Betyars-t, akik a hegy tetején csinálták ugyanezt, csak tökéletesen más közönségnek – a fotós megjegyzése)

A Middlemist Redre nagyjából a felénél érkeztem, és kifejezetten pozitív csalódás volt. Nagyon sokan voltak, és a színpad is abszolút megmozdult, kifelé zenéltek, és ennél több akkor ott nem is kellett. A Blahalousiana-limonádéról – ami megjegyzem szerintem tök jó! – átmentünk az itt búcsúzó Isten Háta Mögött-re. Már pár éve nem láttam őket, és meg kell mondjam, nagyon meglepődtem, mikor a programfüzetben a nevük melletti zárójelben a ‘búcsúkoncert’ szó állt. Bár sosem másztam bele igazán mélyen 15 éves munkásságukba, mindig különleges zenekarnak tartottam, és az a néhány koncert, amit láttam, maradandó élmény volt. Pontosan emlékszem az első koncertre, amire Szigeten vittek el sok évvel ezelőtt valamikor indokolatlanul késői időpontban a Klub rádió sátorba. Döbbenet volt. Most pedig valami hasonló érzés telepedett rám. Nagyon kitettek magukért!

Innen megnéztük a Fish! elejét, akik pillanatok alatt felrázták a megfáradt fesztiválozókat, de átszaladtam S O N Y A-ra a második szám után. A debütáló kislemezüket nagyon szerettem, és azóta is időről-időre előveszem (kritika itt), de élőben nem voltam annyira odáig értük, most viszont nagyon jó hangulatú kis koncertet hoztak össze. Sokkal több élet volt bennük. Talán kezdenek jobban összeszokni, vagy elengedtek egy kis orrfennhordást, nem is tudom, de a lényeg, hogy jó buli volt. Ezt a színpadot ők zárták, a sátrat pedig a Fish!, akik még javában nyomták, mire visszaértem. Tök jó buli kerekedett belőle, ami nem is ért véget a koncerttel, hanem folytatódott reggelig. Sehogy sem akartunk hazamenni. Még másnap sem…

Kimaradt képek, de tényleg rengeteg, alább!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

NOW_9304.2swm

Kapcsolódó:

“Egy jó fekete-fehér Hitchcock thriller” – Jazzékiel: Másokat szeretni kritika

Nincs mentség! – Jazzékiel interjú Jakab Péterrel és Hegyi Áronnal

Legyen még! – Wattican Punk Ballet és Jazzékiel lemezbemutató @ RoHAM, 2015.04.18.

Dióhéjban a poszt-rockról – körkép kintről és itthonról

Még több NÉHAI BÁRÁNY cikk itt!

Itt egy csomó MOTHER’S CAKE, klikk!

Videó, főzőcske, miegymás az ÓRIÁSSAL itt!

Sok-sok APEY AND TEH PEA cikk itt!

Még több SUPERNEM-hez klikk ide!

Nézzetek, olvassatok többet a GRAND MEXICAN WARLOCK-ról!

FISH!-ről több itt!

Sötét dalok egy titokzatos francia hölgyről – S O N Y A: Celine Gibassier

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu