Archív

Jó ideje humor tárgya a baráti körömben, hogy ennyi meg annyi időm van hátra, hogy híres legyek, aztán valami megfelelően tragikus módon véget vessek az életemnek, lehetőleg a 28. szülinapom előtt. Tudjátok, a 27-esek Klubja… Nos, a terv nem egészen úgy halad, ahogy kellene, de talán nem is baj, mindenesetre épp idén akadok bele igen nagy fordulópontokba. Ennyire végletes és sűrű évem még sosem volt. Erre már csak hab a tortán, hogy ez évben jelent meg két olyan dokumentumfilm, ami a nagy 27-esek közül két borzalmasan izgalmas ember életét dolgozza fel; az egyik a Nirvana frontemberéről, Kurt Cobainról szóló Montage of Heck, a másik a brit botrány/jazz-énekesnő, Amy Winehouse-ról készült Amy.

Kurt Cobain volt életem első nagy szerelme. Ez az elfoglaltság pedig kitöltötte tizenéves korom nagy részét. Igen fiatalon találkoztam először a Nirvana zenéjével, és olyan hatással volt rám, ami valószínűleg sosem fog elmúlni. Ezzel ellentétben Amy Winehouse-szal kapcsolatban csupán egyetlen “személyes” élményem van. Még Londonban éltem, és egy szép napos délután pár üveg bor társaságában betépve galambokat kergettünk a Soho Square-en, mikor két srác odajött hozzánk kézen fogva. Az egyik csendben remegett a zokogástól, a másik pedig elcsukló hangon megkérdezte, meg tudnánk-e nézni neten a hírt: állítólag meghalt Amy Winehouse. És valóban, a BBC live stream-en közvetítette, ahogy a rendőrök és a mentősök ügyködnek az énekesnő camdeni lakásában. Ezen kötődésekből kifolyólag a Montage of Hack-et tűkön ülve vártam, az Amy viszont eléggé hidegen hagyott. Aztán olvastam egy nagyon hosszú interjút a rendezővel, és felkeltette az érdeklődésem egy-két apró hasonlóság a két film és a két élettörténet között.

Janis Joplin, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Brian Jones és még sorolhatnánk, a lista igen hosszú. Mindannyian 27 évesen haltak meg. Mégis mit tud ez a kor? Mitől olyan különleges éppen ez az év, amiben én magam is vagyok, és én is érzem a hatását? „Ez egy érdekes életkor, a legtöbb ember ilyenkor hagyja maga mögött a gondtalan fiatalságot, és kezd éretten, felnőtt fejjel gondolkodni” – nyilatkozta az npr.com-nak Eric Segalstad, a 2008-as The 27s: The Greatest Myth of Rock & Roll c. könyv egyik szerzője – “Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy a „huszonhetesek” egytől-egyig a rock & roll áldozatául estek. Akadt, akit megöltek, más önkezével vetett véget életének, míg néhányan máig tisztázatlan körülmények között hunytak el.” Az említett tisztázatlan körülmények, de még az öngyilkosság kapcsán is hajlamosak a rajongók és hozzátartozók összeesküvés elméleteket gyártani, de erről majd később. Előbb nézzük meg a két filmet, ami Cobain esetében már a sokadik mozi.

A Cobain: Montage of Heck (r.: Brett Morgen) idén debütált a Sundance-en, és bár elég nagy sajtóvisszhangot kapott, csak néhány mozi és az HBO tűzte műsorra. Nálunk gyanítom sosem fogják bemutatni, a DVD megjelenést is csak halogatják. Kár érte. Ilyen jól összerakott, tudatos, és legfőképpen innovatív dokumentumfilmet ritkán látni. A film egyből belecsap a történetbe, előrevetíti a tragédiát, majd egy izgalmas animációs főcímmel visszaugrunk az időben Kurt szüleinek megismerkedéséig. Innen lineárisan halad a történet: megszületik a kis szőke pupák, mindenki kedvence, akiről lassan kiderül, erősen hiperaktív és ezt gyógyszerrel kezelik. Költözések, válás, a családtagok egymás között passzolgatják a tizenpáréves Kurtot, akinek az élete nagy fordulópontja, hogy megismerkedik Krist Novoselic-kel és Dave Grohl-lal. Innen már ismerjük a történetet.

A film egyik különlegessége, hogy legnagyobb részben családi videókból van összerakva, de megjelennek fotók, naplóbejegyzések, rajzok és festmények, amiket animálva is mozgatnak. Ezek az animációk zseniálisak, nagyon hatásosak – nekem irtó mód bejött. Emellett azoknál a részeknél, ahol képanyag nem állt rendelkezésre, egy másfajta animációval képezték le az archív hangfelvételeket és hidalták át az időbeni réseket. (Erről egyébként az About a Son (2006, r.: AJ Schnack) jutott eszembe, a filmhez kizárólag Kurt hangját használták narrációnak, és inkább hangulati felvételekkel töltötték fel a filmet.) Nem használnak “narrációt”, de van néhány mai interjú, nagyon szép beállításokból felvéve. Soha nem látott felvételek, és még egy kiadatlan dal is bekerült az alkotásba, a rajongók meg örülhetnek rendesen. A film befejezése diszkréten hirtelen, Cobain halálával már nem is foglalkozik, és ez szimpatikus volt, így elkerülték az ingoványos talajt. Összességében tényleg egy fantasztikus filmről van szó, nagyon minimális hatásvadászattal, de persze akadt néhány buktatója is.

Az első és legszembetűnőbb, hogy valaki hiányzik a képből. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy Dave Grohl hányszor tűnik fel. Furcsa, nem? Ha nem csal az emlékezetem, ennek egyszerű a magyarázata: közte és az ex-feleség, Courtney Love között a mai napig komoly feszültségek vannak, és mivel a film ötletével Love kereste meg a rendezőt, talán ez lehet a magyarázat. Talán ugyanezen okból lehet az is, hogy Love karaktere, vagy szerepe az énekes tragédiájában szépen lekerekítetten, enyhítve jelenik meg. Személy szerint ez nem zavart annyira, mert bár nem szimpatizálok vele különösebben, nekem sem volt szükségem még egy őt fikázó, összeesküvés elméleteket hajszoló filmre, megkapta már elégszer. Erre majd még visszatérek később. Még egy aspektusa volt a filmnek, ami nem tetszett. Ezek főleg a Kurt és Courtney kapcsolatát bemutató home videók, például egy-két fürdőszoba-jelenet, a kislányukkal való együttlétek és hasonlók. Bármennyire is kíváncsi voltam, ezek a képek már túl közeliek, túl intimek voltak. Úgy éreztem, hogy ez már nem rám tartozik, hogy olyan mélyre enged bepillantást az életükbe, amit már nem lenne szabad. Nem adott hozzá az idolhoz, de el sem vett belőle, egyszerűen csak szégyentelen kukkolónak éreztem magam.

Ahogy már említettem, Winehouse háttörténetével kevésbé voltam tisztában, így a film rengeteg új infót, még több rádöbbenést és megértést adott. A rendező, Asif Kapadia, 2010-ben Ayrton Senna-ról is készített egy sokat emlegetett dokumentumfilmet. Az Amy külföldön ugyanakkora hírverést kapott, mint a Cobain-film, míg itthon jóval nagyobbat, moziban is bemutatták (még műsoron van). Ez a film jobban követi a klasszikus életrajzi dokumentumfilm sémát, nem kísérletezik. Elsősorban szintén archív felvételekkel dolgozik (néhány vágóképtől és egy-két rövid interjútól eltekintve), animációt egyáltalán nem használ, dalszövegek, írások is csak ritkán jelennek meg, viszont alkalmaz narrációt. A történet egyik iróniája, hogy Winehouse eredetileg nem is igazán akart énekesnő lenni, később pedig egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem hiszi, hogy valaha híres lesz, de nem is akar, mert valószínűleg nem bírná és megkattanna.

Winehouse jóval több volt, mint egy szétcsúszott, állandóan botrányosan viselkedő énekesnőcske, a film mégis irgalmatlanul nagy hangsúlyt fektet az önpusztításra, és ehhez mérten kevesebbet a zenei munkásságára. Nem túl nagy aránytalanság, de érezhető. Személyes élményeit énekelte meg, és érdekes, hogy pont olyan műfajban születtek a dalai, amire nem jellemző ez a fajta szókimondás és szubjektivitás. Ettől volt annyira eredeti a zenéje. Ezt megértve és végignézve még azokban is szinte leírhatatlan szomorúságot ébreszt a film, akik nem szerették vagy ismerték igazán. Engem is gyomorig hatolóan lehúzott. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az apja, Mitch Winehouse, aki elhagyta a családot, mikor Amy 9 éves volt, mi mértékben pofátlanul került vissza az énekesnő életébe, amint híres lett és nagyon sok pénzt kezdett keresni. De itt nem állt meg, hanem addig hajtotta a lánya szerencséjét, míg nagyjából ugyanannyit szerepelt a médiában, mint ő. Végignézte, ahogy Amy a padlóra, sőt az alá küldi saját magát és mégsem küldte rehabra, helyette sikeresen ráerőltette azt a bizonyos botrányos belgrádi koncertet, és még könyvet is írt arról, milyen érzés, hogy híres a lánya. Ahogyan az is megdöbbentő volt, hogy Amy mindezek ellenére rajongott az apjáért, és észre sem vette, hogy a körülötte maradt emberek – apjával az élen! – lényegében mind kizsigerelik. Látszólag az ő gyerekkorában nem voltak akkora tragédiák és szenvedések, mint Cobain fiatalkorában, akit a családtagjai rendre ellöktek maguktól, mégis érezhető, hogy Winehouse legnagyobb lelkitörése az volt, hogy apja elhagyta őket.

Számomra a film egyik nagy hibája, hogy tele van hatásvadász lassításokkal, és a befejezést is kicsit esetlennek találtam. Érezhető, hogy Kapadia a filmen keresztül tartja fel mutatóujját a zeneiparnak, hogy bírálják felül, meddig mehetnek el egy zenész “kihasználásában”, találják meg az egészséges határt és ne húzzák túl a bizniszt. (A Nirvana esetében ilyesmiről nem igazán beszélhetünk, ott inkább utólagos bőrlehúzogatások vannak.) Bár a filmben nincs kimondva, a rendező erősen hibáztatja a sajtósokat és fotósokat is, akik sokszor az őrületbe kergették az énekesnőt. Közvetetten ezzel talán minket, rajongókat és pletykákon csámcsogókat is felelőssé tesz, akik újra és újra megvették/megnézték/kattintottak a botrányos fotókra. (Ha emlékszünk még Diana hercegnő esetére, ott egyértelműen kimondták a fotósok felelősségét a balesete kapcsán.) Ezzel ellentétben a Cobain-filmből ez a vonal kimaradt, pedig Cobain már ismert naplóbejegyzéseiből egyértelműen kiderül, hogy milyen mély undorral és gyűlölettel tekintett a médiára és azokra a rajongókra, akik pl. odáig vetemedtek, hogy a reptéren kitépkedjenek lapokat a füzeteiből – így született a Rape Me c. dal.

Nem sztenderd séma a 27-eseknél, hogy étkezési zavarok vagy gyomorproblémák lépnének fel (bár az alkohol nyilván nem simogatja az ember pocakját), érdekes párhuzam, hogy mindkét zenésznél volt ilyen. Cobain diagnosztizálhatatlan gyomorfájdalmai miatt kezdte heroinnal “kezelni” magát, Winehouse pedig 16 évesen jött rám, milyen jó, ha meghánytatja magát, és végül rajtamaradt a bulimia. Egymástól függetlenül erre mindkét film felhívja a figyelmet. De van itt még valami, ami szintén roppant izgalmas elem. Ahogy a Montage of Heck kesztyűs kézzel bánik Courtney Love-val, az Amy is humanizálja (de nem menti fel) a nagy szerelmet, Blake Fielder-Civil-t. Nem hibáztatja, de nem is vitatja el a tényszerűséget, hogy nagy szerepe volt az énekesnő droghasználatában (aki amúgy is hajlamos volt el/felszippantani ezt-azt). Az elmúlt években azonban Love mértéktelenül kapta a savat; halálba hajszolta, hovatovább megölette a férjét, Fielder-Civil pedig ennek csak a töredékét kapta. Ezek a filmek azonban ezt az óriási különbséget eléggé egy szintre hozzák.

club27

A 27-esektől függetlenül (de erősen átfedéssel) a nagy ikonok tragikus halála körül, ahogy a cikk elején utaltam rá, szinte mindig születnek összeesküvés elméletek, gondoljunk csak a máig élő Elvisre, aki Morrisonnal, Michael Jacksonnal és társaikkal buliznak egy paradicsomi szigeten. Mégis miért lehet az, hogy valódi nyomozót béreltek fel, hogy bebizonyítsa, Love megölette a férjét, és különben is, egyértelműen hamis a búcsúlevél, viszont simán elfogadták a hírt, hogy Winehouse szíve megállt magától, semmi méreg, se gyilkos fegyver vagy szövetkezés a háttérben? És ekkor beugrott egy cikk, amit tavasszal olvastam. Az amerikai pszichobiográfus, William Todd Schultz személyes élményből kiindulva azt fejtegeti az írásában, hogy az ilyen elméletek hátterében legtöbbször a rejtett nőgyűlölet áll, amit akár a görög mondák szirén-figuráiig is vissza lehet vezetni. Senki nem gondolja, hogy Janis Joplin halála megrendezett lett volna, de Andy Kaufmann tuti jót nevet a markába a mai napig. Schultz rávilágít, mennyire férfiközpontúak ezek az elméletek (egyedül Marilyn Monroe-t említi kivételnek), az idealizált férfi egy vágyott szerető, főleg ha rocksztár. Ha meghal, elhagyottnak, magányosnak érezzük magunkat, ami fájdalmat, haragot szül, és ezt valakire rá kell vetíteni. Ilyenkor pedig kapóra jön, ha egy Courtney-féle nő van a közelben. A cikkben arra a konklúzióra jut, hogy az ilyen elméletek a szerelem egyfajta betegesen kifacsart megjelenési formái. Így nyugodtan lehet valaki mást gyűlölni, és könnyebb elfogadni a halált, aminek valódi okai (függőség, depresszió, fájdalom, a hírnév okozta nyomás) gyakran végtelenül unalmasak lehetnek.

Összefoglalva: mindannyian szerelmesek vagyunk a valóság felett álló rock-istenekbe, akiket a gonosz világ eltett láb alól, leginkább 27 éves korukban, mert ez egy mágikus szám, és a rock-isteneknél csak egy dolgot szeretünk jobban: a misztikumot. A viccet félretéve viszont nézzétek meg ezt a két filmet, mert elég kellemesen realitásízűek, okosan és jól összeszerkesztettek, és jól adagolva még a kis szívünket is meg tudják facsargatni. És, hogy velem mi lesz? Hmm… – vállrándítás – még van pár hónapom befutni.

Décsy Eszter

Kapcsolódó:
A Rock legnagyobb múzsái
Kiadatlan Nirvana dal és Frances Bean Cobain az érkező dokumentumfilmről
Burucs Szabi, a Néhai Bárány dobos-énekese mesélt nekem a Nirvana In Utero című albumáról
Felbukkant egy kiadatlan felvétel a NIRVANA utolsó koncertjéről
Tökéletesség városról-városra! Foo Fighters: Sonic Highways

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu