Archív

Az augusztus 1-jén leköszönő Heaven Street Seven pont 20 év után fejezi be a közös munkát. Szűcs Krisztián fontemberrel a miértekről, a továbbiakról, és a ’90-es évekről beszélgettünk.

Amikor februárban belejelentettétek a feloszlást, azzal indokoltátok, hogy kifogyott a szufla a zenekarból. A lemezeitek során elég sok ötletet láttam felvillanni, ezek mostanra fogytak el?

Szűcs Krisztián: Nem az ötletek fogytak el. Ez elsősorban rám vonatkozik, mivel többnyire én írom a zenét és a szöveget. Az egy dolog, hogy vannak ötletek, de eléggé széttartanak a vonalak, és úgy hallom, hogy nem tudjuk belerakni azt a pluszt, amit szeretnénk. Nehéz ezt elmagyarázni, ez annyira belső ügy, hogy csak saját magunk érezzük. Tehát az, ami 20 éve magyarázat nélkül működött, hogy lemegyünk a próbaterembe és mindenki valamit hozzárak, ez nem megy már egy ideje.

Nem telnek jó hangulatban a próbák?

Szűcs Krisztián: Nem erről van szó. Az emberek huszonegy-két éves korukban összeverődnek és létrejön egy tök jó csapat, van egy magától kialakuló munkamegosztás. Aztán eltelik X év, és akkor már látszik, hogy nem mindenkit pont ugyanaz érdekel, vagy nem mindenki ugyanúgy áll hozzá, mint 20 évvel ezelőtt. Ez a probléma nem tegnap kezdődött, és úgy látjuk, hogy most ezt szépen és elegánsan abba lehet hagyni, és nem csinálunk magunkból hülyét.

Úgy érzitek, hogy mindent elértetek? Egyáltalán mi mindent lehet Magyarországon elérni?

Szűcs Krisztián: Hát abban biztos vagyok, hogy nem értünk el mindent, de mindenesetre ebben a formában ez nem tud már fejlődni. Lehet elemezgetni a belső és külső okokat… Hogy hova lehet elérni, azt nem tudom. Igazából növelni lehet a számokat. Az a fajta miliő vagy zenei környezet ami számomra ideális lenne, már kevéssé van meg. A ’90-es évek elején-közepén volt egy ilyen euforikus hangulat, és bárki, aki három hangot ismert egy gitáron vagy tudott két hangot ordítani úgy, hogy nem volt teljesen hamis, abból már művész lett. Ez mai füllel egyébként vicces, de én sokkal inkább úgy érzem, hogy akkor egymást motiválták az emberek, és volt egy szellemi felpezsdülés. Ennek a korszaknak ami akkor kezdődött,  szerintem nagyjából most van vége. Azokból a zenekarokból, akik akkor is underground zenekarok voltak, belőlük lettek mai a nagy öregek, mármint az egy generációval későbbi nagy öregek, mint Presser vagy az Illés.

Ha annak az időszaknak vége, akkor mi történik most?

Szűcs Krisztián: Vicces, hogy Magyarországon a ’90-es évek vége óta nem volt mainstream popzene. Akkor kifulladtak a fiú és lánybandák, és annak a helyét nem vette át semmi vagy egy évtizedig. Maradtak a nagy öregek, meg egy-két másik, mint pl. a Magna Cum Laude – most a csont nélküli mainstream popról beszélek. És most, ezek a fiatal, hip-hop mázzal leöntött zenekarok valahogy egyesíteni tudják az undergrounddal – hiszen ilyen gyökerekből indulnak – és be tudnak törni a nemlétező mainstream-piacra. Ezt zseniálisan meglátták, lehet, hogy nem teljesen tudatosan, de sokkal inkább, mint amennyire mi 15-20 évvel ezelőtt tudatosak voltunk. Nekünk akkor, azon kívül, hogy milyen zenét hallgattunk, meg mit akartunk csinálni a próbateremben, fogalmunk se volt semmiről, hogy miről szól egy zenekar, hogy a zenén kívül még van egy-két más dolog is. Ez egy ilyen „őskáosz” állapot volt. Ma már máshogy van, de nem tudnám megmondani, most könnyebb vagy nehezebb-e egy underground zenekarnak. Itt semmi nem biztos, nincsenek kialakult módszerek, mivel zeneipar sincs. Mondhatok én okosságokat, de mindenkinek magának kell kitalálnia. A ’90-es években is sok zenekar volt, de sokkal több hely volt vidéken is, ahol lehetett játszani. Meg el is mentünk nulla forintokért, csak játszhassunk. Ma már persze kapunk pénzt, de azért nem az van, hogy csak a zenekarból vidáman megél az ember. Észnél kel lenni, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Mi is elkövettük azt a hibát, hogy pár évig rengeteget játszottunk, megkaptuk a kis pénzünket, de hosszú távon inkább csak árt a zenekarnak, ha olyan helyen játszik, ahol méltatlan, vagy értelmetlen.

Az elmúlt húsz évből melyik időszakot, lemezt tartod a legihletettebbnek?

Szűcs Krisztián: Igazából minden aktuális lemeznél úgy éreztük, hogy most ez volt az. De ha így utólag vissza kell tekinteni, mondjuk a Goal című lemezt emelném ki az angol nyelvűek közül, utána pedig 2000-ben volt a Cukor, amin az első slágerek voltak. Igazából volt, ami kevésé sikerült, volt, ami jobban, van, amit ha ma megcsinálnánk, valószínűleg jobban tudna működni. Nem mindig találtuk el, amit ki lehet hozni a dalokból. Szóval a Cukor, és még a Tudom, hogy szeretsz titokban, ezek leginkább. Én az utolsót is szeretem egyébként, bár az egy kicsit felemás lemez lett, nem is mondanám annyira zenekari albumnak, mert inkább két-hárman csináltuk.

Hogy látod, a következő időszakban mi veszi át a zenekar helyét az életedben?

Szűcs Krisztián: Nem tudom, valószínűleg kísérletezés lesz. Sok mindent szeretnék csinálni, és csinálok is. Szívesen írok például dalokat másoknak. Ha nagyon meg kéne határozni magam, akkor sem tudnám eldönteni, hogy inkább dalszerzőnek érzem magam, vagy előadónak; számomra ugyanannyira fontos a kettő. Biztos lesz valami saját projekt, csak hogy milyen formában, azt nem tudom. Ötlet rengeteg van, de még le kell tisztulnia.

4161

Akkor nem valamelyik mellékprojekt fogja átvenni a helyét? Mondjuk a Twist?

Szűcs Krisztián: Nem, de a Budapest Bár megy tovább, meg a Rájátszás is. Majd kikristályosodik talán úgy egy év múlva.

Mi foglalkoztat most zeneileg, miben látsz fantáziát?

Szűcs Krisztián: Megmondom őszintén, kb. 20 éven keresztül annyi zenét hallgattam, hogy már kicsit besokallt az agyam. Nem is hallok olyanokat – világszinten sem -, amitől elhasalnék. Nyilván, ha hallok valami jót, az tetszik, de azt látom, hogy a mostani zenekaroknak van 2-3 jó számuk, már nem albumban gondolkodnak, így nem is koncentrálnak arra, hogy legyen valami, ami az elejétől a végéig száz százalékos. De például tavaly a menyasszonyommal – mint valami tinédzser – háromszor voltunk The National koncerten, kétszer Horvátországban, meg Bécsben, és az zseniális. A legnagyobb koncertélményem egyébként a Faith No More, ’94-ben, meg pár éve a Szigeten. Amúgy pedig sok minden hat rám, még ha nem is tudatosan. A legszebb dolog úgy lopni, hogy csak én tudjak róla. Ilyen már többször volt.

Az életmű gondozásában megmarad a kapcsolat a zenekar többi tagjával?

Szűcs Krisztián: Persze, a próbatermünk is közös marad, aki csinál valamit zeneileg, az valószínűleg ott fog történni. Remélem azért a búcsúkoncertből is készül valami értékelhető hang- és képanyag.

Azért az emberben ilyenkor benne van, hogy hajlamos lenne meggondolni magát, nem?

Szűcs Krisztián: Én ilyet egyelőre még nem érzek, ez később fog lecsapódni. Most annyi mindent csinálok, hogy nincs kapacitásom ezen gondolkozni. Ésszel nem gondolom ezt, de érzelmileg biztos lesz ilyen.

Bertalan Balázs

Kapcsolódó:
Szabó Laci írt a Faith No More Angel Dust c. lemezéről, nézzétek meg!

Megosztom.

Comments are closed.