Archív

Az utolsó pillanatban derült ki, hogy le tudok menni Szegedre, gyorsan neki is láttam jegyet vadászni, amiből szerencsére bérlet lett, így már pakoltam is a fesztivál-holmimat. Kivételesen – számomra is meglepő módon – kipihenten szálltam fel a vonatra, egykor már a belvárosban kolbászoltam, ismerősöket kutattam fel a boltokban és bokrok alatt.

szin1

Szeged az elmúlt egy-két évben nagyon sokat fejlődött. Még mindig fel van túrva egy része, de a legtöbb utca már új díszburkolattal büszkélkedhet, amitől a város olyan takaros lett, ami néhány ausztriai vagy német települést is megszégyenítene. Itt töltöttem az egyetemi éveimet, ami után három évig elkerültem az országnak ezt a részét, de a nyáron már másodszorra jöttem, és most megmelengeti a kicsi szívemet.

Miután összeszedtem a többieket, akik még előző nap érkeztek – így belassultan és másnaposan vánszorogtak a nagy melegben – elindultunk a fesztivál felé, hogy lepakoljam a cuccaimat. Már a bejáratnál gyanús volt, hogy kevesen vannak, de azt gondoltam, biztosan csak korán van. Tényleg korán volt, de péntekig nem is lettek jóval többen. Az volt az érzésem, hogy pang az egész fesztivál. Ennek két oka lehetett szerintem: az egyik, hogy idén a Heineken volt az egyik fő szponzor, ami 600ft-os sörárat eredményezett, és ez konkrétan a Sziget árfekvése, az ember nem ezt várja egy kis fesztiváltól. A másik oka valószínűleg az, hogy a szervezőknek nem nagyon sikerült olyan fellépőket összeszednie (értsd: nem sikerült), akiktől akár csak egy kicsit is összepisilné magát az ember izgalmában. De hát végül is nem ezért jöttem, sokan panaszkodtak, én belenyugodtam. Egy valaki örült ennek a két tényezőnek, de ő nagyon; a kisboltos a templom túloldalán, aki ezalatt a négy nap alatt megkereste az egész éves bevételét – kétszer.

Sört szisszentettünk a megérkezés örömére zsebkendőnyi árnyékban és nekiálltunk áttanulmányozni az első nap felhozatalát. Meglepő módon az összes betervezett koncertből láttam legalább néhány percet, bár egy ponton túl már nehéz volt bármire is koncentrálni. Azért lássuk azt a keveset: Kowalsky meg a Vega elhozott néhány zenészt a Hegyalján már látott big band-ből, ami nem volt baj, de különösen nagy szerencse sem. Inkább csak egy kicsit érdekes. Copy Con-ra indultunk innen táncolni egyet, de tettünk egy kitérőt Blind Myself felé, akik hozták a formájukat és éppen azt a számot kezdték zúzni, ami az oka volt annak, hogy Londonban össze kellett varrni a könyökömet. Amúgy vidám történet, bár rosszul hangzik. Copy Con után menekültünk is ki a fesztivál területéről, lehetőleg minél messzebb, mert Pataky Attila itt is előbújt a süllyesztőből.

Fél tizenkettőre siettem vissza, hogy megnézzem Szabó Balázs bandáját, ami a Hegyalja fesztivál csúcspontja volt. Szegényeket betették az Összművészeti Tér sátras színpadára, ami a legkisebb volt az egész fesztiválon. Na jó, volt még egy kisebb, olyan 2m x 2m-es kárpit a földre terítve, de azt még színpadnak se nevezném. A sátornak köszönhetően még ilyen későn is sikerült az embereknek cirka 80 fokos szaunát létrehozniuk, de láthatóan a zene elterelte a figyelmüket. Nagyon jó kis koncert volt, bár a Hegyaljásnak nyomába sem érhet, Balázs ugyanis úgy döntött, hogy a Bájoló után még játszik egy dalt, amitől egy kicsit befejezetlen maradt az este, de nem baj, nem is készültem még aludni. Találtunk egy jól bejáratott fröccsözőt kedves pultos nővel, aki még a hét végére sem kapott sikító frászt az emberektől, minden elismerésem az övé. A Jäger bár pedig itt is jó választás volt hajnalig, ha benne maradt a bugi a lábunkban.

szin2

A későn érkezők – mint én – büntetése a napos sátorhely. Nem részletezném milyen állapotban bújtam elő és menekültem a hideg zuhany alá, bár még a tekintetem kevéssé volt tiszta. Lassacskán mindenkit kizavart a nap, úgyhogy csatlakoztunk a hídon átvánszorgók sorához, hogy értelmes táplálékot vegyünk magunkhoz. A Belvárosi híd Szeged egyik leggyilkosabb pontja, mert indokolatlanul hosszú, szél nem fújt és átérezheti az ember, milyen lehet a perzselő sivatag. De ha sikerült átküzdeni magunkat, a túloldalon már mindig akad egy árnyas pont és hideg ital a boltokban.

Úgy alakult, hogy délután már bent is voltunk ismét a fesztiválon, egyetlen sörtől kótyagosan, és bármerre jártunk, mindenhonnan ska szólt, mintha más nem is létezne a világon. Egy idő után megelégeltük és kimenekültünk a kisbolthoz, ezért tökéletesen lekéstem a Balkan Fanatik-ot, de sebaj, hosszú volt még az este. A Vad Fruttik végére, a Sötét van – és már tényleg az volt – érkeztünk be és egy kis kitérővel és késéssel vissza is jutottunk a nagyszínpadhoz, ahol már javában játszott a Kosheen. Valamit megérezhettek Magyarországból, mert már sokadszorra, szinte üzembiztosan jártak itt, csak a SZIN-en másodszorra (de játszottak már pláza tetőparkolójában és gólyabálon is, kicsit talán sok is lesz belőlük lassan…). Három albumukkal húzzák már több mint tíz éve, de azért jó volt, szórakoztató, megpörgették azt a két maroknyi embert, aki összegyűlt nekik. Még úgy is átjött valami energia belőlük, hogy Sian Evans bárszékről énekelt, és ha éppen mozdulni támadt kedve, hát mankóval totyogott arrébb, amit néha meg is lengetett, még jó, hogy épp senki nem volt a közelében. Az ilyen jellegű mozdulatai sokak arcára csalt mosolyt, gyakran. Eljátszották a kötelezőket a végén, így mindenki boldogan mehetett a dolgára. A dolog pedig ezek után a tánc hajnalig, illetve hajnal után még nyitva lévő hely keresése, ugyanis hat óra után már nehéz ilyet lelni, de semmi sem lehetetlen.

Elérkezett a péntek, számomra az utolsó reggel, szombatra sürgős családi esküvőzés lett betervezve, aminek, hogy úgy mondjam éppen nem örültem, rákaptam a fesztivál ízére. A délutáni sziesztát kívül töltöttük, de még éppen elértem a Zagar koncert közepét, amit jól tettem. Már vagy két éve nem láttam őket, nemsokára új albummal jelentkeznek és a srácok még mindig tele vannak energiával és szeretem azt a pluszt, amit élőben hozzá tudnak tenni a zenéjükhöz. Játszottak is egy kis ízelítőt, én biztosan várni fogom a lemez megjelenését!

Már Hegyalján volt szerencsém belenézni a Grand Mexican Warlock koncertjébe, és amikor kiszúrtam, hogy itt is fellépnek tudtam, hogy ott leszek. Itt is teljes erőből játszottak, ismeretlenül is ismerősek voltak a számaik, mindenki zúzta, és közben bagolypózban fotóztattuk magunkat. Aztán a közönségben egyszer csak felbukkant egy ismerős fej, a híres világsztár, Allen Stone itt is tiszteletét tette. Őt jól ismerheti mindenki, aki látta a HVG Kamu sztár a Szigeten című riportját. Muszáj volt megszólítanom, ő pedig nagyon kedvesen elbeszélgetett velünk. Ausztráliában született, apja oda emigrált és ott ismerte meg az édesanyját, aki spanyol származású, és három hónap ismeretség után szótár segítségével feleségül kérte, hogy egy évre rá megszülethessen a kis Allen, magyar nevén Tibi. Kedves történet. Ott nőtt fel, sokáig nem is járt Magyarországon, de néhány éve egyre gyakrabban tölt hosszabb időt itt. Szereti a magyar rock és metal szcénát és próbál segíteni is néhány bandát, akik tetszenek neki, így például a Grand Mexican-nek is szervezget európai és ausztrál turnét, szurkoljunk a srácoknak, hogy sikerüljön is.

Amíg mi elbeszélgettük az időt Allennel a koncertnek vége lett és Pély Barna már igazgatta is magának a terepet, úgyhogy tovább álltunk belenézni a Carbonfools pörgős koncertjébe és egy fél szám erejéig meghallgatni Palya Bea hangját, pusztán öncélú kíváncsiságból. Valami lehetett a SZIN-en, mert Palya Bea is széken csücsülve dalolt, de ő éppen várandós, amihez azért mankó nem kell. Maradt időnk elfogyasztani néhány fröccsöt, aztán a medencében a Silent Party Stage-en 11-kor kezdett a Leander Rising. A medence korlátozott befogadóképességéhez mérten meg is telt a hely, a színpad ugyan kicsi volt, de ez láthatóan nem zavarta a srácokat. Leander fején szokás szerint dagadtak az erek, Attila itt is csak ritkán látott ki a haja alól – ellentétben Jozzy-val, aki meg ugye nagyon is kilát… Ütött a zene, bulizott a nép, de a koncert után sajnos pakolnom kellett, várt az autó, indulnom kellett haza.

Bár – és ezt már az elején is említettem – a zenei felhozatal nem volt a legjobb, mégis nagyon sajnáltam, hogy idő előtt le kellett lépnem. Szeretjük a SZIN-t, és csak remélem, hogy jövőre ügyesebben válogatnak a bandák között. De amint láttam, anélkül is el lehet keveredni a sűrűjében. Viszlát Szeged, hamarosan újra jövök!

DE
képek: szin.org

Megosztom.

Szólj hozzá