Archív

skyfall03James Bond nem az, akinek hittük. Itt az idő, hogy tiszta vodkát öntsünk a martinibe. Nem az a simulékony bájgúnár bohócorral, akire a Roger Moore fémjelezte korszakból emlékszünk. Félreértés ne essék, kölyökkoromban faltam a klasszikus 007-es kalandokat, ám kétség nem férhet hozzá, ezt az öltönyt Daniel Craigre szabták. Az akciófilm ugyanis nem vicc. Nem azt mondom, hogy nincs benne helye a viccnek, hisz a Skyfall sincs híján jópofa pillanatoknak, de ez itt akkor is egy vérbeli akciófilm, nem pedig vásári kabaré.

 

Bond szüzsé talán még soha nem volt ilyen földhözragadt, középpontjában nem áll semmiféle nagyra törő, világuralmi terv és annak megfékezése. Olyan mindannyiunk számára (akár saját életünkből) ismert, hétköznapi dolgokról szól, mint bosszúszomj, hűség, elfogadás, elmúlás és változás. Sokszor és sokan mondták el véleményüket e témákkal kapcsolatban, ennyire izgalmasan, lendületesen, ugyanakkor könnyedén és szórakoztatóan viszont ritkán halljuk az álláspontot.

 

skyfall-skyfall04

Sűrűn hangoztatom, hogy az utóbbi évek kapkodó-rohanó, szemfájdítóan steril, gyorséttermi filmezését a mozi közel százhúsz éves történelmének legnagyobb rákfenéjének tartom, így némileg meglepő lehet a kijelentésem, miszerint ez a film készülhetett volna akár 1964-ben, de hál’ Istennek pont most került rá sor. Ami itt modern (mind a történetet, mind a technikai kivitelezést tekintve), az teljesen indokolt és a legkevésbé sem hivalkodó, a manapság ritkaságszámba menő „stílus” pedig minden egyes képkockán jelen van. A tökéletes műgonddal, arányérzékkel, alázattal és hozzáértéssel elkészített film így nem csupán műfajának egyik legjobb darabja, de bizonyos pontokon túl is mutat rajta, egyet mondok, a fényképezés világklasszis. És akkor még egy szót sem szóltam a nyugodt szívvel hibátlannak nevezhető szereposztásról, Craignek ugyanis két generáció magasan kiemelkedő színészóriásai asszisztálnak (Judi Dench és Albert Finney, Javier Bardem és Ralph Fiennes).

 

skyfall-skyfall05

Egészen hihetetlen, hogy Sam Mendes korábban egyetlen egyszer sem rendezett akciót, legfeljebb a közelében settenkedett (A Kárhozat Útja, Bőrnyakúak). Kisemberek nagy drámáinak több, mint megbízható mesélője ő (Amerikai Szépség, A Szabadság Útjai…), most pedig nagy emberek kis drámáját injekciózta a kérgesedő bőr alá. Úgy tűzte a franchise homlokára saját mesterségének címerét, hogy a Skyfall nem lett Mendes film, hamisítatlan 007 maradt. Bond továbbra is szuperhős, de ötven éves pályafutása alatt nem volt még ennyire emberi. Ezért a Skyfallt sokan a – remek, de erősen túlértékelt – Sötét Lovaghoz hasonlítják, ami valahol helytálló, de az közel sem élt, lélegzett ennyire, emellett az itt látható akciók ötletességüknek és követhetőségüknek köszönhetően köröket vernek a torokgyíkos denevér balhéira. Az első és az utolsó fél órában pislogni is elfelejtettem.

 

 

Azt hiszem holnap ismét elmegyek moziba, jegyet váltok a Skyfallra, csak jobban sietek majd mint ma, igyekszem elérni a feliratos verziót. A silány szinkron ugyanis valamelyest rontott az összképen, ám ezt nem volna sportszerű felróni az év egyik legnagyobb moziélményével szemben. Ha megérem, én is pont ilyen hangos és tisztességes ötvenedik szülinapi zsúrt szeretnék.

 

Dick Torrance

 

skyfall-skyfall02

Megosztom.

Szólj hozzá