Archív

murder00Itthon sajnos csak nagyon kevesen ismerik az amerikai Murder by Death-t, pedig hosszú évek óta nem találtam olyan bandát, akik ennyire izgalmas és ütős zenét játszanának. Nagyjából három éve hallgatom őket folyamatosan és nem tudom megunni. Legutóbb akkor volt ilyen élményem, amikor 13 évesen megismertem a Nirvana-t.


Az “indie rockot” játszó Murder by Death 2000-ben pattant ki a fejéből néhány hobbyzenésznek az indianai Bloomington-ban: Adam Turla (gitár), Sarah Balliet (cselló), Alexander Schrodt (dobok), Vincent Edwards (billentyűk), és Matt Armstrong (basszus, zajok).

 

2001-ben jelentették meg magánkiadásban az első EP-jüket Little Joe Gould címmel, és a nevüket is ekkor választották egy 1976-os vígjáték után szabadon (Murder by Death, 1976. – rend.: Robert Moore). Az első albumuk, a Like the Exorcist, But More Breakdancing 2002-ben jött ki, amit többek között az Interpol-lal is turnéztattak. Nagy sikerük volt, de a stílusuk még nem volt teljesen kiforrott. Ezt követte 2003-ban a Who Will Survive, and What Will Be Left of Them?, amin a The Devil in Mexico című számba a My Chemical Romance frontembere, Gerard Way vokálozik, de az albumon több vendégzenész is dolgozott velük.

 

Murder-By-Death

2004-ben Vincent Edwards kilépett az együttesből és a helyét Sarah vette át és ott is maradt. És ezután jött az igazi nagy siker, a nagy áttörés: 2006-ban jött ki az In Bocca Al Lupo. Az album nagyon összetett, mély és végtelenül melankolikus. Címe olaszul szerencse-kívánság, szó szerint valami olyasmi, hogy “a farkas szájában”. 12 dal található a lemezen, 12 különböző történet, mindet a dantei Isteni színjáték inspirálta, elsősorban a bűn. A zenébe keringő és gospel is kerül, de leginkább a melankólia, lágy basszusok és a cselló jellemzi. Egyszerű, de sokrétű hangszereléssel.

 

A Red of Tooth and Claw 2008-ra érett meg a kiadásra, immár a Vagrant Records-nál. A Ball and Chain című nóta erejéig Vincent visszatért a billentyűkhöz, de eddigre már meglett a két új fix tagjuk is: Dagan Thogerson (dobok) és Scott Brackett (billentyűk, harmonika, mandolin, vokál és ki tudja, mi még…). Ezzel az albummal végre rátaláltak arra a teljesen egyedi, kicsit gótikus stílusra (stílusok keverékére), ami a mai napig fémjelzi őket. A Comin’ Home című single megjelenésében Tarantino segített egy kicsit: először az Inglorious Basterds (Becstelen Brygantik, 2009.) trailer-jében szerepelt.

 

A soron következő lemez 2010-ben jelent meg, ez volt a Good Morning, Magpie. Az albumon felfedezhető egy nagyon erős folklór hatás, ennek ellenére a már az előző lemeznél kiforrott stílust hozza húzós témákkal és zenével, sokkal kevésbé melankolikusan mint az In Bocca Al Lupo-n. A címadást Adam Trula azzal magyarázta – jellemző módon -, hogy “a szarkákban (magpie) van egy kicsi az ördögből – és ha nem köszöntöd az ördögöt, mielőtt ő meglátna téged, el tudja lopni a lelked egy darabját”.

 

 

A banda szorgalmasan turnézgat, de sajnos ritkán teszik be a lábukat Európába, és akkor is csak egy-egy koncert erejéig. Kárpótlásul viszont idén szeptemberben kihozták a legutóbbi albumukat, a Bitter Drink, Bitter Moon-t, amiről az első single az I Came Around volt. A lemez tökéletesen folytatja az előző két-három albummal elkezdett vonalat, talán egy leheletnyit szofisztikáltabban és teltebb hangzással, ami jól áll nekik.

 

Nm
Címkép: Greg Whitaker

 

Megosztom.

Szólj hozzá