Archív

Bő hét év után új koroggal jelentkezett az egyik örök favorit bandám, a SLAYER. A Repentless címet viselő anyag nagy várakozással töltötte el a metál színteret, hiszen Jeff halála vagy Lombardo távozása a bandából nem sok jóval kecsegtetett. De most itt van és…

A Slayerben a metálosok mindig is egyfajta áttörést láttak, ott van benne a harag, a düh. Ez olyan mintha egy olyan tükörbe néznél, ami megmutatná neked a világ rossz és kegyetlen oldalát, még hozzá dobva egy kis pokol-sátán-vér háromszöget. Ez az igazi tükör a társadalom felé. Távozások és visszatérések ide vagy oda, szerintem senki sem tudta megjósolni, hogy mit fog rejteni ez az anyag, ahogy olvastam, először még maga a zenekar is kétségekkel kezelte ezt a projektet. De őszintén egy kibaszottul jól összerakott lemez lett, a visszatérő Paul Bostaph-al és Gary Holt-tal.

Első számként egy kis intro kezdi ki a hallójáratainkat. Majd érkezik is a Repentless, ami a lemez címadó dala. Eddig minden a régi, feszült dobok és gitárok, Araya üvöltése. Kerry King többször is Hannemanthem-nek keresztelte el ezt a dalt, ha a szövegvilágra gondolok, talán még az emlékét is lehet benne érezni. Második tételként pedig a Take Control következik, nekem ez teljesen a World Painted Blood világa. Reszelős gitárok, éles váltások. Imádom. Utána a Vices című szám következik, és ítéljen el bárki, de szerintem a Slayer túl sok ilyen dalt adott már ki a keze közül. Persze attól még ez is nagyon ott van, de ha nem először hallasz egy albumot tőlük akkor teljes déjá vu érzés. Ugyanezzel a hangulattal operál a Cast The First Stone is. Lassan a lemez felénél tartunk és még mindig teljesen élvezhető az anyag, Gary Holt nagyon jól hozza a gitár témákat, Paul pedig a régi iskola példáján veri a bőröket, ahogy azt kell. Hatodikként érkezik egy kis laza bontogatással a When the Stillness Comes című eposz. Klasszikus lassú kezdés, majd szépen bepörgő hangulat. Második kislemezként érkezett meg ez a dal a lemezről, és amikor meghallottam, először őszintén meglepődtem. A Chasing Death című nótával újra a középtempós számoknál tartunk, viszont itt már legalább nem köszön vissza egy korábbi lemez sem. Az Implode következik a sorban, amit korábban már szintén hallhattunk. A legjobb szerintem ebben a számban Araya éneke, vagy inkább beszéde az elején, aztán pörgés, és jön a várva várt reszelés.

11828758_10153476093420390_8621811011520457346_n

Kilencedikként pedig érkezik a Piano Wire című szám, ami azért is fontos mert ez az utolsó Slayer szám amit Jeff Hanneman szerzett. Mondhatnánk úgy is, hogy ez egy zenetörténeti emlék lesz a következő generációknak. Az utána következő Atrocity Vendor már az elején lévő kis dobszólóval érzékelteti, hogy itt már nem egy totál középtempót kapunk az arcunkba, hanem mehet rendesen a fejrázás. A You Against You esetében viszont talán a szólót tudnám egyedül kiemelni, az kibaszottul jól sikerül, viszont a szám maga megint totál “hallottam már” szájíz. Utolsóként pedig büszkén érkezik a Pride In Prejudice, ami már kicsit jobban sikerült az előzőnél, itt érezhető az idő múlása, és a változás. Talán a lemez leglassabb tétele is lett egyben. Nagyon jó levezető számnak.

Összességében ha ezt a lemez nézem akkor mindenképpen egy nagyon erős és kidolgozott albumot látok, vannak benne nagyon nagy dalok, de pár félrelövés is. Ennek ellenére azt is meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi lemezek közül ez a legerősebb. Mindentől függetlenül pedig még mindig a Slayer a világon a legjobb metál banda és pont.

Zsirmon Norbi

11987096_10153547980705390_3978397007311563798_n

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu