Archív

Napközbeni elfoglaltság miatt késve érkeztünk meg a helyszínre, így a sorban állást sikeresen elkerültük. Belépve a helyre elcsodálkoztam, miért engedtek be ennyi embert, mondhatni zsúfolásig tömve volt. Ruhatár után irány az egyik pult, ahol szintén mozdulni sem lehetett, szerencsére pörögtek a pultosok, így gyorsan hozzájutottunk a sörünkhöz.

Lekéstük a Crowns teljes műsorát, a TBR-ből pedig csak az utolsó két számot sikerült hallani. Amit ebből leszűrtem, az egy jóféle, pörgős punk-rock, érdemes lesz utánanézni. Ahogy levonultak, a közönség el is kezdte skandálni: Let’s go Murphys!
Nagyjából 10 perc várakozás után végre elhúzzák a függönyöket, színpadon a Dropkick Murphys!
Azonnal belekezdtek: The Boys are Back, aztán Burn, kaptunk egy kis ízelítőt az új albumról. Ami kapásból feltűnt, hogy nem kellett kiabálnunk egymással, amikor közölni szerettünk volna valamit, normális hangerővel beszélve is meglehet érteni egymást, olyan halkan szólt, így nehezemre esett átvenni a hangulatot, bár az angol közönséget ez nem igazán zavarta, ugráltak, pogóztak, lehet, ők már hozzá vannak szokva, hogy nem zúgó fülekkel hagyják el a helyszínt. Nekem mindenesetre hiányzott némi (sok) hangerő.

dropkick-dropk01

Következett a Johnny I Hardly Knew Ya. Ahogy a dal első hangja megszólalt, a közönség is rögtön kezdte énekelni. Going out in Style – nem tudom Fat Mike egy egész sorát melyik tag énekelte, de nagyon élethűre sikerült –  The Gauntlet, A Few Good Men, Your Spirits Alive, Prisoner’s Song. Következett az Irish Rover, amire a mellettem álló 50-es – valószínűleg ír “úriember” teljesen lázba jött, üvöltötte a szöveget, ugrált, de kárára elejtette a Guinness-ét, ami körülbelül 5 másodpercig zavarta, nyomta tovább. A My Hero-val folytatták. Nagyjából a szám felénél elszálltak a mikrofonok, amit a zenekar nem vett észre, csak amikor belekezdtek a Jimmy Collins’ Wake-be. Ekkor már hangosan nemtetszését fejezte ki a közönség. 5 perc technikai szünet után folytatódott a show, kizárólag skót dudán a Cadence to Arms. A Warriors Code-nál ismét nagyon beindult a közönség, óriási lökdösődés: közvetlenül a színpad előtt. Volt pár ember aki budysurffel próbálkozott, de örömük nem tartott sokáig, a biztonsági őrök kapásból kiszedték, aki ilyesmire vetemedett. Remélem azért visszaengedték őket. Nekem óriási meglepetést okoztak azzal, hogy eljátszották a Clash klasszikust, a Guns of Brixtont, nagyon profin saját képükre formálva a számot, az angol közönséget mondhatni teljes extázisba hozva.

dropkick-dropk02

Out of our Heads, Sunday Hardcore Matinee, majd következett egy akusztikus blokk. Itt ért a második sokk, Citizen CIA  – kocsmahangulatban. Telitalálat volt, csakúgy, mint a Boys on the Docks, Time to Go, Rose Tattoo. Hogy kicsit ismét megmozgassák a közönséget, eljátszották a Captain Kelly’s Kitchen-t, utána pedig a Shippin’ up to Boston-t, amit a nagyérdemű mondhatni önkívületben énekelt. Workers Song, levonulás, ám biztos volt benne mindenki hogy 23 szám után még nincs vége, sziklaszilárdan álltak az emberek a helyükön, kiabálva a Let’s go Murphys!-t. Vissza is jöttek, nem is akármilyen ráadással: Barroom Hero. Felhívtak egy csomó lányt a színpadra és belekezdtek az End of the Night-ba. Abban a hitben voltam, hogy itt a vége, be is álltam a ruhatárhoz. Szerencsére úgy van kialakítva a hely, hogy ugyanúgy látni és hallani mindent onnan is. Következett a Skinhead on the MBTA, itt már teljesen ellepték az emberek a színpadot, alig lehetett látni a zenészeket. Meglepő lett volna, ha nem játszanak AC/DC-t. De nem is hagyták ki, a TNT-vel zárták le az egészet.

Persze tudtam volna még hallgatni őket órákig. Sajnálatomra nem volt State of Massachusetts, Dirty Glass, Spicy McHaggis stb. stb. Így is 27 számot játszottak nagyjából 1 óra 20 perc alatt, teljesen kiszolgálva a közönséget, a technikai szünetet leszámítva szinte megállás nélkül.

Negatívumnak a hangerőt és a zsúfoltságot lehet említeni, Ken a technikai szünet után megjegyezte, hogy 500 jegy nem fogyott el, nem tudom ,hogy fért volna még be félezer ember. Legközelebb Bécsben 28.-án, Frank Turner mint előzenekar, aki csak teheti nézze meg őket élőben, bőven tartják az albumokon hozott színvonalat, sőt!

Sparkanother
Képek: Andy Sidders

Megosztom.

Szólj hozzá