Archív

als0Interjúnak indult, végül nem is tudom mi lett ez az írás, amit legelsőként publikálok a nowmagazin.hu-n. Az tuti, hogy én írtam, és az is, hogy abszolúte saját felfogásban. Hogy ez jó-e vagy nem, tetszik-e vagy sem, azt úgyis mindenki maga dönti el. A fókuszban az A Losing Season zenekar.

 

Írói álnevem Márton Máté. 28 éves újságíró vagyok. Fiatal korom ellenére láttam, hallottam, tapintottam, szagoltam, ízleltem és éreztem már ezt-azt. Az egyik legnagyobb országos napilapnál dolgozom, ahol nincs lehetőségem saját stílusomban kibontakozni. Viszont a NOWmagazin szerkesztőségétől kaptam egy sanszot. Élek is az alkalommal, de mindezt kicsit lassan és nehézkesen teszem, mert közben azon is fáradozom, hogy mindennapi kenyeremet előteremtsem.

 

Pokoli egy nap volt mögöttem, mikor december 19-én este beléptem a Vasvári Pál utcában található Nappali Kávéház ajtaján. Zaklatottságom oka teljesen hétköznapi volt: kiidegeltek a melóban, és útközben nem tudtam az ATM-ből lóvét kiszedni, mert utoljára olyan régen használtam a bankkártyámat készpénzfelvételre, hogy egészen egyszerűen kiment a fejemből a PIN-kód. Ez történik, ha egyszerre ezer fontos információt kell észben tartani és az ember egyszerre csengeti ki jussából a tartozásait.

 

Az ünnepek előtt az egyik legnagyobb országos napilap alkalmazásában állni státuszos újságíróként nem hálás dolog. Általában véve is minden nap a rohanásról szól. De karácsony és szilveszter előtt a munka mennyisége megháromszorozódik. A szerkesztők a nagy leállás okozta hírcsendes időszak előtt ilyenkor pánikrohamot kapnak és mindenféle elborult és néha öklendeztetően unalmas cikktémát lőcsölnek az újságírókra, nehogy üresen maradjon két ünnep között pár oldal az újságban.

 

De háta firkász is ember, ő sem vágyik másra az esztendő végének közeledtével, minthogy egy kicsit kiemelkedhessen a mindennapok szennyes masszájából, és külső szemmel bámulja a bizarr történéseket. S ahogy korábban, úgy most is, ez természetesen hiú ábránd maradt.

 

Azonban szerencsémre Décsy Eszternek köszönhetően adódott a lehetőség, hogy saját szájízem és stílusom szerint publikálhassak zenei témájú cikkeket az NM-ben. Ez alkotótevékenységet megélhetési munkaként végző csökött agyamnak valóságos ingerületorgiát jelent. Írni szeretek, és a zene sem áll távol tőlem. Sőt. Meg hát a szakács is szeret néha otthon grillezni, pedig mást se csinál egész nap, csak emelgeti azokat a kurva serpenyőket.

 

Ezért arra gondoltam, hogy első írásomban kezdésként olyasvalakiket mutatnék be a kedves olvasóknak, akiknek a zenéje mögött ugyanolyan emberek állnak, mint bármelyikőnk, mégis kicsit máshogy látják a világot. Ez a csapat az A Losing Season (a továbbiakban: ALS).

 

als-als1

Az ALS énekese, Medve Balázs, alias Maci és Nedoluha György alias Nedo basszusgitáros vállalkozott arra, hogy tollvégre fogjam őket. Րszinte leszek az olvasókhoz: az interjúra kerek egy hónappal ezelőtt kerítettünk sort a már említett Nappaliban (szerencsére aznap estére kaptam egy kis hitelt), de elfoglaltságom és lustaságom miatt igen hosszas munkába tellett, mire megszültem ezt a “cikkszerű valamit”. Elismerem azt is: pár sört megittunk az interjú közben.
Néhányat.
Igazán nem sokat.
Talán egy-két pálinka is lecsúszott.

Na jó, berúgtunk, mint a majmok. De nem tehetek róla, mert annyira örültem, hogy szemben ülök azokkal a srácokkal, akiknek az EP-je hetek pörög az iPodomon, hogy izgalmamban rendelni kezdtem az italokat, miközben egyre csak szegeztem nekik a kérdéseket.

 

Ha valaki belehallgat az ALS zenéjébe, azonnal tudni fogja, hogy a zenei kuriózumot, mint jelzőt, elvitatni tőlük nem lehet. Elég a korábbi lemezeiket meghallgatni ahhoz, hogy tudjuk, ezek a srácok elég mélyen beleásták magukat a muzsikába. Nem ám úgy, mint a mai kopi-pésztes celebek a televízió képernyőjén. A fiúk az ALS-ből zsigerből mászókáznak a kottafüzet mindazöt vonalacskáján. Ha igazán szőrszálhasogató akarok lenni, akkor még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a muzikális elmélyülés során bejárt kanyargós utak a kezdetekben nem kívánt és/vagy nemszerencsés pluszkörök megtételére kényszerítették az ALS-t. Egyszerűbben: néha túl akarták komplikálni a zenét a “szezonos” srácok. Szerencsére az új korongon helyretették ezt az aprócska, ámde meghatározó tényezőt.

 

als-als2

A fémzenéhez valamicskét értő hallgató számára az már első hallásra egyértelművé válhat, hogy stílusuk a metál univerzumán belül erősen átnyúlik a progresszív muzsikák birodalmába, annak is abba a szegletébe, ahol előszeretettel használják a poliritmikus, páratlan ütemezést és a kiabálást. A “Fall Again Fall Better” kislemeznél azonban a hallgató észre sem veszi, hogy viszi magával a zene. Olyan sodró, akár egy brutális szélvihar.

 

Próbálsz kapaszkodók után nyúlni, hogy biztosítsd magad, de valójából te is tudod, hogy tök felesleges. Ennek a tornádónak a központjában menedékre lelni esélytelen. Hagyni kell, hadd vigyen magával, s majd talán letesz valahol, ahol őnagyságának kedve szottyan. Viszont amikor földet érsz, azonnal rájössz, hogy egy teljesen más világba csöppentél. Lehet hogy ismered az emberek nyelvét. Talán még érted is, amit mondanak, de teljesen más jelentést kapnak az érzelmek és a hangok. Kifordít magadból a zene. Keresed a nyulat a barlang szájánál, amikor kiderül, hogy Alice-t már réges régen felfalta az a rohadt szőrös dög, s utána pedig lehet, hogy te következel. Hogy micsoda világ ez, amit az A Losing Season zenéje teremt? Teljesen szürreális, viszont aki szereti a rendhagyó, ámde izgalmas, élményekben gazdag környezetet, annak nagyon kellemes.

 

– A számok írásában elsősorban Kabai Dániel és Juhász Zsolt gitárosok szerepét kell kiemelni. Témák és ötletek garmadáját vonultatták föl az elmúlt évek során, s így volt ez most is – tudtam meg Macitól, miközben újabb kör ital érkezett asztalunkhoz. Egy kis kocc, egy nagy korty, majd Nedo vette át a szót, mikor a számok bonyolultságát illetően faggattam.

 

– Mi is éreztük, hogy letisztultabb szerkezetű szerzeményekkel szerencsésebb lenne próbálkozni ezen az új EP-n, ezért a dalszerzés során a két húrnyűvő is próbált kicsit egyszerűbb alkotásokat összehozni. Egy alkalommal, amikor a próbateremben pakolászva készülődtünk a gyakorláshoz, Dani például ujjongva mutatott egy riffet, amit végre sikerült 4/4-edben megírnia. Ahogy játszotta, rögtön feltűnt, hogy a tempó valójából 7/8-ados, de Dani kötötte az ebet a karóhoz: “Ugyanmár, most nem értem mit problémáztok, amikor ez 4/4-ed! Tessék meg is számolom: 1-2-3-5-6-7-8!” – mesélte Nedo, majd asztaltársaságunk egyszerre tört ki nevetésben.

 

als-als3

A kislemezről az egyes tételeket külön-külön nem emelném ki mélyelemzésre, mert együtt alkotnak tökéletes egészet. Remek az ének, húzós a basszus, a gitárok zseniálisan szólnak, Kovács Dániel alias “Stawy” dobjátéka pedig ütős és izgalmas. A “Super G to the Rescue!” című számhoz egy videoklipet is forgattak a szezonos fiúk, amit két nap alatt sikerült összehozni. Ennek elemzése szintén felesleges. Magáért beszél minden másodperce.
Miután elköszöntem Macitól és Nedótól, még hazafelé battyogás közben benyomtam a fülest, és csutkára tekertem a hangerőt, hadd vigyen hazáig az ALS zenéje. Embereket, arcokat, formákat már nem láttam. Csak a hangokat figyeltem, ahogy felmásznak az esőcsatornán, kiállnak a háztetők szélére, s onnét a mélybe vetik magukat. Így ugráltak be egyenként a hallójárataimba. Az esőcseppek ritmusra hullottak, és többé nem tűnt összevisszaságnak a kis vízszemek légtánca. Formát öltött a zene. Mindenhol megjelent.

 

Összességében kijelenthetem, hogy a zenekar két tagjával készített interjú alatt sokkal többet tudtam meg az ALS zenéjéről és világáról, mint bármilyen más forrásból. Persze az interneten sok mindent megtalálni: interjúkat, kritikákat, elemzéseket, fényképeket és videókat. Jóval részletesebbek is a netes írások annál, mint amit én produkáltam ebben a “bejegyzésben”. Azok viszont mind egyformák és érzelmektől mentesek.
Miért fontos ez számomra? Mert úgy érzem napról-napra magamat is közelebbről ismerhetem meg a zene által. Egy hozzám hasonló őrült máshol nem is tudhatna meg többet magáról, mint egy halálos tornádó kellős közepében. Ezt pedig az A Losing Season tökéletesen tudja prezentálni. Ráébresztettek, hogy humor nélkül még az oly brutális metálzenekarok sem működnének megfelelően. Rádöbbentettek, hogy 2×2 néha tényleg lehet 5. És rájöttem, hogy nagy mennyiségben nem bírom együtt a sört és a pálinkát.

 

Márton Máté

képek: Juhász G. Tamás (koncert & promo képek), Márton Máté
fb: http://www.facebook.com/alosingseason

 


als-als4

Megosztom.

Szólj hozzá