Archív

sw00Steven Wilson megközelítőleg 25 éve zenél. A Porcupine Tree frontemberének és kisagyának szerepe mellett sorban jeleníti meg szólólemezeit, illetve side-projecteinek anyagait. Folyamatos alkotási lázban ég, nem egyszer szerezve ezzel a magamfajtáknak földöntúli perceket. Tartsa meg jó szokását!

 

Némi előítéletekkel láttam neki a lemez első hallgatásának. Ennek oka, hogy a legutóbb megjelent Steven Wilson anyagon, a „Get All You Deserve” koncert DVD-n már hallhattuk/láthattuk a „Luminol” című számot, ami az új lemez nyitószáma lett. Valójában már ekkor erős kételyeim voltak. Ugyanis tény az, hogy már az előző nagylemez többszöri meghallgatása után sem volt katarzis élményem, ami számomra a Wilson szerzeménycsokroknak elmaradhatatlan velejárója. Aztán időközben elkészült a várva várt Storm Corrosion project lemez is, mely a kortárs prog rock zene két legnagyobb agyának mentális egyesülése volt, és amely oly annyira elvontra sikeredett, hogy ott aztán még annyi kartaktikus élménnyel sem számolhattam, mint a „Grace For Drowning”-on. Ekkoriban meggyőződtem róla – némileg pesszimista módra -, hogy ez a két személy (Mikael Åkerfeldt, Steven Wilson) már kipréselte magából azt a legmagasabb szintű művészetet, amire hivatottak voltak, innentől már csak lefelé vezet az út.

 

 

Az előítéletem forrása egyébként pont az a YouTube-ra feltöltött élőfelvétel volt, melyen a „Luminol”-t játszák, később megnéztem néhány „így készült” videót is, és az tűnt fel, hogy 2013-ban Steven Wilson valószínűleg azzal a zenésszel, azon a hangszeren, abban a stúdióban, és azzal a szakemberrel dolgozhat együtt, akivel csak úri kedve tartja. Ezzel persze nincs semmi baj, ugyanis ennek a ténynek köszönhető, hogy nem kisebb név vette ki a részét producerként a lemezből, mint maga Alan Parsons (Alan Parsons Project, Dark Side of the Moon), ezzel szemben viszont azon aggódtam, hogy ez a sok fizetett és tanult vérprofi, nem fogja-e „szétjátszani” az esszenciális wilsoni lelket? Az élő felvételt megtekintve pedig egy egészen új imázsú és stílusú Wilsont kaptam, mint akit 2009-ben a Petőfi Csarnokban volt szerencsém látni. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam színpadképe jól idomul a műfaji változásához. A lemez hangzásárára azt mondom: tökéletes. Ugyanakkor nekem fáj az, hogy azt látom, ez a zene már nem igazán lélekből jön. Legalábbis nem olyan mélyről és őszintén, ahogy egy „Fear of a Blank Planet” vagy egy „In Absentia” című Porcupine Tree lemezek egykor.

 

sw-sw01

Mégis ez a lemez valami csalódást okozott az általam elvártakkal szemben, tehát jobban tetszett, mint az előző „Grace For Drowning”, és összességében talán izgalmasabb lehet egyeseknek, mint az első „Insurgentes”. Viszont nagyon hiányolom az olyan fenomenálisan energikus és megindító számokat, mint anno a „Harmony Korine” vagy a „Significant Other” voltak. Az alaplemezen hat darab számot hallhatunk. Azt mondhatjuk valamivel lágyabb és líraiabb lett a lemez, mint az előző. Engem pedig pontosan ezek a finom részek fogtak meg, már első hallgatásra is. Egy ilyen anyagot azonban érdemes ötvenszer, hatvanszor, vagy adj isten több százszor is felrakni egymás után, hogy érdemben hasson az emberre. Továbbá nem lepődünk meg, hogy már a korong elején tizenkét perces számokba futunk bele, hiszen tudjuk, hogy ez a műfaj velejárója. Stílusilag egyértelműen a Yes!, a King Crimson, és persze a Genesis egykoron lefektetett vonalait vezeti tovább és persze valljuk be: feltűnnek néha erős Pink Floyd-ra utaló részek is, tehát ezek a tények önmagukon túl azt is jelenthetik, hogy nincsen komoly műfaji váltás az előző lemezhez képest. Viszont az előbb említett zenekarok letéteményei még nem generálják önmaguktól, hogy a jövőben ezekre az alapokra, valami igazán jót helyezzenek mások, na ehhez szükséges Steven Wilson.
sw-sw02
Szövegileg abszolút koncepcióról beszélhetünk, ugyanis minden szám valamiféle mély lélektani történetet mesél el nekünk, az emocionális misztika köntösébe öltöztetve. Nem mindennapi sorsokkal és szereplőkkel találkozhatunk, a találkozás pedig gyakran lélekbemaró és szomorú. Központi téma a halál.
A lemezen újdonság erejével bír, hogy bevon fuvolát, szaxofont, szokásához híven tucatnyi billentyűs hangszert és ki tudja, még miket hallhatunk ki a sávok közül…

 

A gyakori jazz-rockos részek újfent eszembe juttatják a barát Akerfeldt új-hullámait, és azt vélem felfedezni Wilsonon, hogy nemcsak technikákat, nyújtásokat lesett el a barátjától, de még egy talán belső poénként célirányos konkrét akciójára is felfigyeltem, méghozzá arra, hogy a „The Watchmaker” című számban egy az egyben átveszi a „Deliverance” című Opeth nótából sokak számára ismert egyik egyszerű, de annál fogósabb gitárriffet. Persze ez a fajta alkotási szimbiózis valószínűleg oda-vissza hat a két személy között.
Összességében tehát újra egy zseniális lemezt vehetünk a kezünkbe Steven Wilson jóvoltából, de számomra valami hiányzik a zenéjéből, azt gondolom a csúcson túl jutott, azonban új és zeneileg hasznos kapukat nyitott meg az elmúlt években, melyek mögötti feltárás további izgalmakra ad okot. Persze be kell látni, hogy az idők változnak, és a maga nemében a The Raven that Refused to Sing műfaji méltóságát megtartva haladó és nagyon jó lemez. Ennek oka talán, hogy Wilson a végletekig profi zenész, és talán az őszinteségi hiátust pótolja virtuóz zsenialitásával. Most, hogy tucatjára hallgatom a címadó nótát, azt hiszem, be kell látnom, hogy ebből az emberből még mindig valamiféle csoda árad.

 

Riba Gergely
képek:web

 

 

Megosztom.

Szólj hozzá