Archív

Ha nem Dave Grohl és éppen hírekben lévő jó cselekedete pörög a fejemben, akkor Jack White a legnagyobb isten a szememben. A The Dead Weather pedig Jack bácsi egyik projektje, ahol kivételesen nem a gitárt pengeti, hanem a dobokat püföli. Nemrég pedig megjelent új lemezük, a Dodge and Burn

A csapatot még 2009 táján hozták fedél alá a srácok, Jack White, Alison Mosshart, aki a The Kills nevű duóból lehet ismerős számotokra, Dean Fertita (QOTSA) és Jack Lawrence (The Greenhornes). Igazi kis supergroup, nem?! Zeneileg talán a noise rock, az indie és a blues rock felé lehet azonosítani, de rengeteg témával dolgoznak lemezről lemezre. A Dodge and Burn is kicsit eltér a többitől, ami nem meglepő annak, aki ismeri a bandát, hiszen ugyanolyan lemezt még nem sikerült kiadniuk a kezük közül. Összességében ez a lemez pedig egy nagyon összeszedett korong lett, minden a helyén van, iszonyat jó témákkal átitatva.

Az album első száma az I Feel Love (Every Million Miles) egy pszichedelikus gitártémával indít, és azt bontogatja tovább Alison kicsit fátyolos hangja mellett. Ez az első szám, ami klipet is kapott a korongról. Másodikként pedig a Buzzkill(er) érkezik a súlyos blues stílusjegyeivel. Laza szóló, kis jazz groove-ok a dobon, érdekes dal lett. Harmadikként gördül a Let Me Through című dal. A végén a gitár szóló nagyon jóra sikerült, picit dühös és eszméletlenül energikus. A Three Dollar Hat-et már javarészt Jack White énekli, ez inkább egy ilyen történetmesélős experimental rock lett. Valamiért a Primus dalok jutnak róla eszembe folyamatosan. Kicsit ilyen Jerry Was a Race Car Driver szájíz.

A Lose the Right az ötödik szám a lemezen, még mindig nem unalmas, szépen pörög is tovább. Utána pedig a Rough Detective támad a hallójáratkora, egy jó kis garage rock témával. Hetedik szám a lemezen az Open Up címet viseli, igazi megőrülés a javából. Ez volt az első nóta ami kijött az albumról, már akkor is éreztem hogy jó album lesz. A Be Still inkább egy kicsit nyugisabb vonalra evez, majd őt követi a Mile Makers című szám. Jó kis groove-ok, kicsit jazz rock téma. Nagyon jó szám lett. Tizedikként pedig érkezik a Cop and Go, ami szerintem messze a legjobb szám lett ezen a korongon. Nagyon jó a gitártéma, pont annyira egyszerű, amennyire kell. A vége felé pedig a totális extázis, és ennyi nem kell semmi más. A Too Bad című szám nem is rossz annyira mint a címe mutatja, nekem vadnyugat feeling az egész. Utolsóként pedig az Impossible Winner zárja le a lemezt. Kicsit pop dal, kicsit ballada. Jó befejezés lett.

Összességében Jack White és csapata megint egy kiváló lemezt hozott össze. Újra és újra pörögni fog a lejátszómban az biztos.

Zsirmon Norbi

Kapcsolódó:
Jack White – Lazaretto kritika

11665552_10153426972824110_2636104649292205613_n

Megosztom.

Comments are closed.