Archív

A budapesti Babel második nagylemeze még szeptember elején jelent meg, azonban csak most volt érkezésem érdemi figyelmet szentelni neki. A bemutatkozó, cím nélküli album ambivalens és helyenként frusztrálóan középszerű vonásai után – melyek az akkor épp csak megalakult banda összeszokásának folyamataként is felfoghatóak – kíváncsi voltam, mit hoznak össze valódi koprodukcióval, milyen az, amikor nem innen-onnan hozott dalokból próbálnak egységes egészet faragni, hanem a kezdetektől közösen folyik a munka. A végeredmény pedig több, mint biztató: a Part hangzása merészebb, a dalok izgalmasabbak, a koncepció pedig összeszedettebb, míg az íz a régi maradt.

A Tétova egyfajta átmenetként is értékelhető a két album között: elsőre kicsit semmilyen, önmagában még nem győzne meg róla, hogy a Babel különösebb fejlődésen ment át, de a lemez további dalai után, és azt egészben látva átértékelődik, hidat képez a bemutatkozás kissé iskolás és érzelgős útkeresése és a Part nyers, tudatos őszintesége között.

Az Ölni képes pedig el is indítja a Babel új korszakát: az eddigi anyagoktól szokatlan, sötét, letisztult szövegvilágot stoneres gitárokkal, Tool-t és Porcupine Tree-t idéző instrumentális részekkel támogatja meg. A Part erősen húz a Magyarországon undergroundnak számító műfaji elemek felé, ez pedig nagyon imponáló, főleg annak fényében, hogy az elmúlt hónapok közmédiás szereplései és fesztiváljai után a zenekar könnyen rácsúszhatott volna a könnyű elhasználhatóság profitábilis útjára.

A szövegek egységesek, popközhelyek helyett egyszerűen megfogalmazott, valós élmények sejlenek át rajtuk: depresszió, kiábrándultság, az ezekből való kitörés vágya és kísérletei, amelyekkel a kellő tapasztalat birtokában azonnal lehet azonosulni. A dalok átgondoltan dolgoznak minimalista szimbolikájukkal, nem mondanak többet annál, amit muszáj, néhol kicsit ködösek és vázlatszerűek, de szemernyi kétségünk nincs afelől, hogy van mögöttük érzelmi-intellektuális fedezet.

12165219_1190112401004772_1106942694_o

Az Out of Reach egy újabb lépést tesz valami új felé, még a zenekar munkáinak átfogó ismerete mellett sem számít rá az ember, szemtelen és tökös. Egy dal arról, hogy a lét lehatárolt, és végtére is mindenki egyedül marad benne, de mi ezt most, per pillanat leszarjuk. Mindezt egy olyan dinamikus, zúzós zenei környezetbe öltöztetve, amit aztán a Szeretném is továbbvisz. Jól működik, elmélyíti bennünk a nyers és súlyos hangzás élményét, még ha nem is különösebben innovatív. Jól táncolható, könnyen megjegyezhető dal, ami élőben mutatja meg igazán, mire képes. A No Pill a második angol nyelvű szám a háromból: Ipolyi-Gáts Hunor éneke továbbra is hiteles és a Balasi Ádám dobossal közösen írt szövegeik legtöbbször ügyesen használják az angol nyelvet, sőt, a No Pill pofonegyszerű képei és megfogalmazásai sokkal átélhetőbbnek tűnnek, mint ahogy ez magyarul hangzana.

A címadó Part egyértelműen a lemez zászlóshajója, sláger a legjobb értelemben. Megtalálja az egyensúlyt a popularitás és az jó ízlés között, és még egy egész erős katarzisra is futja a végén. Talán a lemez esszenciájának is felfogható, nagyjából megtalálható benne mindenből egy kevés az új eszköztárból. A Kertelj csak az első, amely a lemez kezdete óta szusszanásnyi pihenést enged. Drámaibb és szentimentálisabb a lemez egészéhez képest, de beleillik az ívbe, ízléses és kellemes, bár a dalok közül kiragadva önmagában nem túlzottan erős.

A Pásztor Anna közreműködésével megszólaló Káprázó hangulatos, bár Hunor és Anna hangjának túl sok köze nincs egymáshoz, és nem csak a laza 20 éves korkülönbség miatt. Egyfajta mentor-tanítvány felállás érződik benne, ami számomra furán veszi ki magát, még ha ezt észérvekkel nehéz is megtámogatni, mert a szám egyébként jó és megkapó dinamikájú. Az utolsó, szavalt versszak ugyan egész szövegkultúrájában kilóg a dalból, a jellemzően szikár megfogalmazások enyhén túlírt költői képekbe fordulnak, de a dal lassú, blues-beütésű outrója azért jó emlékeket hagy maga után. Az Arc Aki pedig a legtöbb, amit a Babel a – korábban kicsit túltolt és kelleténél jobban kidomborított –  lírai világából eddig kihozott: mélyen azonosulható, nagyon szépen hangszerelt és felépített dal, súlyos, és mély érzelmekkel átitatott, de egy percig sem érződik szépelgőnek, végül pedig elhozza a lemez érzelmi csúcspontját is. Ezt aztán a Fed Up nagykalapáccsal veri apró darabokra, sokkolóan meglepő, nagyon durva Rage Aganst the Machine áthallással ad utolsó pofont a hallgatónak. Kilométerekkel lóg ki a lemezből, és épp ettől izgalmas: valahogy képest visszarágatni az Arc Aki melankóliájából a valóságba, ami nem feltétlenül jobb hely, de legalább nem csak belül létezik.

Jó egy évvel ezelőtt így zártam a bemutatkozó album elemzését: „Érezhetően nagy tudású zenészek alkotják a zenekart, akik még nem igazán tudják, mit akarnak kezdeni ezzel a tudással. Első lemezként azt gondolom, megállja a helyét, de csak akkor, ha a következővel azt üzenik majd nekünk: most már rájöttünk.”

Rájöttek, és ezzel a szememben a korábbi számok nagy részét lazán és elegánsan tették zárójelbe: a Part egy tudatosan felépített, merészen kísérletező, de mainstream füllel is jól hallgatható lemez lett, melynek gyengébb pillanatai sem tudnak elrontani semmit.

Bertalan Balázs
fotó: BABEL facebook

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu