Archív

Mielőtt még belekezdenék a szokásos értelemben vett ”milyen lett ez a film” mókába, kicsit körbejárnám, mi lehet az oka annak, hogy Fitzgerald – nem véletlenül – írástechnikai bravúrnak nyilvánított mesterműve, az 1925-ben született A nagy Gatsby, immáron negyedik moziadaptációját pipálhatta ki. Ez egy olyan könyv, aminek minden korban helye lesz, ő az a bizonyos örökké aktuális.

Hogy miért? Sokan sokféleképpen értelmezik, és valószínűleg mindenkinek mást jelent. Tulajdonképpen Gatsby nem úgy nagy, ahogy azt a nagy szó sejteti. Hiszen sok mindenért lehetne ráaggatni a nagy jelzőt. Lehetne azért nagy, mert piszkosul gazdag. Lehetne azért, mert mocskosul legendás. De ő nem nagy, ő nagyszerű. Mi a különbség? Az, hogy az abszurd, groteszk, meghökkentően irreális cselekedetei mögött egy nagyon nagy szerelem, ugyanakkor szörnyen nagy önbecsapás húzódik meg? Vagy inkább azért, mert az összes kisember, tucat nyárspolgár közt ő az egyetlen jó lelkű ember? Ahogy a filmben is mondják: „rongy ember mind, Gatsby, ne törődj velük”.  Jay Gatsby, ez a – pletykák szerint kém, gazdag árva örökös, kitüntetett katona, az egészen pikírt, nem evilági, cseppet sem hétköznapi alak, a seftelő, eszes pénzügyi machinációval együtt, olyan szintű bátorsággal és szabadsággal van felruházva, ami miatt imádják és utálják is. És végül, ezzel az olyan sokáig agyalágyultan titkolt irigységgel, tovább már nem rejthető kielégüléssel – csak az emberekre jellemző kisstílűséggel – mocskolják be őt, és az emlékét is. Ebből a feltérképezhetetlen magasságból zuhan le – velünk, tehetetlen, végtelenségig szimpatizáló olvasókkal/nézőkkel együtt – a pokoli mélységbe, hogy ismét kiderüljön az örök tanulság. A sok síró szájú világtalan milyen nemes egyszerűséggel mászik vissza mindig ugyanabba a megszokott, langymeleg szarba, ahonnan önmaguk elpocsékolásának árán sem bújnának ki soha. Keserű konklúzió, s hogy igaz–e? A történet utáni döbbent csend eléggé beszédes.

gatsbyaj-gatsby01
És mi lett Fitzgerald-dal a káprázatos mestermunka után? Természetesen – mintegy igazolásként – sosem tudott megfelelni a felé irányuló elvárásoknak, miután a hangos siker után mindenki egy még nagyobb dobást óhajtott tőle. Nem elég, hogy már huszonévesen betört az irodalom játszóterére, non plus ultra meglepő hitelességgel mesélte el a valóságot. Ezenkívül, mintegy bónuszként, alkohol és egyéb  hasonlóan nagystílű problémákkal küzdött, ráadásul a nyakán volt egy múltbeli, fojtogatóan elcseszett szerelem, egy – a könyv Daisyjéhez hasonlóan – mérhetetlenül gazdag ex-mennyasszony képében, aki kételkedett az író képességeiben, így ideje korán felbontotta vele az eljegyzést. Szerencsére a hölgynek nem lett igaza, ellenben remek ihletforrásnak bizonyult, és, ha igaz ez a párhuzam, ha nem, örökre bekerült az irodalomtörténetbe.

gatsbyaj-gatsby02
Maga a történet úgy kezdődik, hogy vadabbnál vadabb híreket hallgathatunk végig, hogy vajon ki is az a Gatsby (Leonardo DiCaprio). New York felső körei odajárnak a partijaira, de fogalmuk sincs róla, hogy ki ez az alak, aki olyan Oscar Wilde–os  ”Gyűlölj vagy szeress, csak nézz rám” alapon kreálja magáról az arc nélküli legendákat, hogy aztán kiderüljön: ez a szerencsétlen csak halálosan szerelmes egy már férjes asszonyba – Daisy Buchanan (Carey Mulligan) – s csupán a vágyott képet űzve kapaszkodott egyre nagyobb magasságokba. Sajnos, a kiszemeltről idővel kiderül, hogy köszönő viszonyban sincs a Gatsby által megálmodott istennővel. Ezt a lineáris ” karaktersorvadást” amúgy a film elég jól érzékelteti, ha odafigyelünk, valahogy egyre csúnyábbnak látjuk az amúgy gyönyörű nőt. Azok a nyomorult érzések tényleg elvakítanak minket. Szóval, akármennyire igaz is Gatsby, a szerelme akkor is valamilyen formában önző és hamis, hisz tulajdonképpen csak rávetít egy érzést valakire, ami aztán a végén kegyetlenül benyújtja a számlát neki. A könyv többi mellékszereplője is jól eltalált, különösen az imádott nő gonosz férje, Tom Buchanan (Joel Edgerton), aki kellően gusztustalan és álszent. Tudjátok, ő az örök karakter, akinek a hűség csak illúzió, és legfőképpen azzal szereti szórakoztatni magát, hogy a kirakatkapcsolatában uralkodva ki-kitekint az általa aberráltnak vélt embertársaira, és primitív társadalomrajzot skiccel fel hasonlóan éles elméjű emberszabású cimboráinak. Ismerős, ugye? Ezekért a vonásokért is örökérvényű Fitzgerald meséje.

gatsbyaj-gatsby07
Tehát ehhez a legendához nyúlt hozzá Baz Luhrmann. Az a rendező, aki elhozta nekünk az Ausztráliát, a Moulin Rouge-t, vagy a Romeo + Julia-t. Egy egyedi látványvilágokkal játszó úriemberről beszélünk, aki most is igazi látványorgiát varázsolt össze nekünk. Ez egy 21. századi feldolgozás, és ennek a kornak előbb a szemét kell megetetni. Ha negatívat mondanék, és beszállnék az alkotást ízekig darabokra szedő bírálók sorába, azt mondanám, hogy éppen nem lett giccses, de azért voltak jelenetek, amikor félő volt, hogy az eladhatóság szelleme miatt elúszik a tanulság. Luhrmann igyekezett, és DiCaprionak, meg az amúgy dögös, mai darabokat kicsit átdzsezzesítő zenének, és a szépséges képeknek hála, személy szerint úgy vélem, egy egészen jó feldolgozást kaptunk. Persze, úgy futottam neki, hogy egy ilyen írást nem lehet száz százalékosan életre hívni. Ehhez többre lenne szükség, mint egy 3D-s szemüvegre, de a Gatsby szerepében tündöklő DiCaprio igenis zseniális színész, lazán hozta a szerepet. Úgy állt rajta, mint az egyik jelenetben viselt pulcsija, tökéletesen, elegánsan. A túlparton lévő zöld lámpa elérhetetlensége, a háttérből bekúszó hangok, zenék, megállíthatatlanul sodortak minket az elkerülhetetlen végzet felé. A túlzások, a mennyei gazdagság, a gyönyörűre álmodott képek, a véletlenül elkapott pillantások… Luhrmann kis trükkjei elintézték, hogy ne reméljük a szebb véget. Aki szereti Fitzgeraldot, aki meg szeretné ismerni, és elkezdené valahol, aki tudja – amit már mindannyian tudunk – hogy Leonardo DiCaprio végtelenül tehetséges, aki szeretne nagyon jó zenékkel kísért, nagyon túlcsorduló elemekkel operáló alkotást látni, kicsit elgondolkodni, vagy túl boldognak érzi magát, és kiégne, esetleg szárnyaló gondolatokat, és furcsa inspirációt keresne, megleli a számításait.

Kun Alíz
Képek: thegreatgatsby.warnerbros.com


gatsbyaj-gatsby03
gatsbyaj-gatsby04
gatsbyaj-gatsby05

Megosztom.

Szólj hozzá