Archív

boritonak_v2Míg egyes könyvek műfaji besorolásakor a szürrealista regény skatulyájának határai olykor megfoghatatlanul illékonynak tűnnek, addig egy Boris Vian regény nem árul zsákbamacskát, pontosan tudjuk, mivel állunk szemben – azaz fogalmunk sincs semmiről. Műveiben elmerülve a realitás talajától oly mértékben elrugaszkodunk, hogy egy ponton túl már csak mámorosan szédelgünk a záporozó szóviccek és az abszurdum betűről-betűre színesebb kavalkádjában.

 

Ha valaki, akkor Michel Gondry kivívta már magának a francia kultszerző bármely regényének vászonra festési jogosultságát. Eddigi munkáival (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya) bizonyította, hogy kifejezetten otthonosan mozog irreális szabályszerűtlenségekre épülő alternatív univerzumokban, és kisujjában ott az abszurdum teljes kelléktára. A Tajtékos napokat akár Az álom tudományának nem egyenes ági leszármazottjának is tekinthetjük. Nem csak a hasonszőrű, lépten-nyomon felbukkanó stop motion animációk keltette, bizarr atmoszféra, de a sutácska szerelmesek vezérmotívuma is visszaköszön. Amivel a Tajtékos napok mégis több, az már Vian jazz ütemére lüktető, sziporkázó stílusából és egy lótuszvirágból fakad.

 

tajtek-tajtek01
A történetbe Colin (Romain Duris), az aranyifjú oldalán lépünk be, zsebe pénzzel, lakása furcsábbnál furcsább szerkezetekkel teli – ott van például legfrissebb találmánya, a koktélzongora, ami annak megfelelően keveri ki italunkat, hogy milyen művet játszanak épp rajta. Legjobb barátja Chick író és Jean-Sol Partre egyik legelvakultabb rajongója. Az író-filozófus Sartre, kortársa és barátja volt Boris Viannak, tehát a fricska inkább játékos, semmint rosszindulatú. Az ő humorosan kifordított verziójának filozofikus művei drogként hatnak olvasóira, így Chick is minden pénzét ezekre költi, rendszeresen látogatja előadásait, melyekre még állóhelyet szerezni is nehéz. Colin új szakácsa Nicolas, a gasztronómia szakértője, jégből készült, átlátszó autóval jár és a sandacsacsa mestere, bájos unokahúgának, Alise-nak pedig Chick csapja a szelet. Egy partin Colinra is rátalál a szerelem, megismeri az egyszerű, nem túl módos Chloét (Audrey Tautou), és hirtelen támadt fellángolásukat rövidesen autóversennyel meg ejtőernyős lelkészekkel megspékelt, házasságkötési ceremánia követi. Kérészéletű boldogságukat betegség árnyékolja be, Chloé tüdejébe rosszindulatú lótuszvirág telepszik. Colin hiába költi minden pénzét asszonykája kezelésére, és vállal el olyan alantas munkát is, mint a puskacsőnövesztés saját testének melegével, szerelmük kárhozatra van ítélve. Ahogy fogy a pénz, úgy romlik le a lakás állapota, terjeszkednek a pókhálók, és szűkülnek a belső terek. Barátaik sorban elmaradoznak mellőlük, mialatt mindnyájan napról-napra cinikusabbak és fásultabbak lesznek. Filmünkből eközben észrevétlenül kikopnak a színek, hogy a záróképeket már szereplőink érzéseivel összhangban, teljesen fekete-fehérben láttassa. Számtalan párhuzamot felfedezhetünk a szereplők és Vian élete között. A jazz szeretete, a lélekölő robotmunka és az író gyerekkori szívbetegsége mind visszaköszönnek a sorban második kisregényében. A halál korai közelsége és az állandó rettegés éppúgy megpecsételte írói vénáját, mint a sci-fik iránti rajongás. A Gondry-adaptáció szerkezetei találóan egyszerre régiek és modernek, világában a digitális és az analóg, a retro és a futurisztikus remekül megfér egymás mellett. Egy viani világból emberi tulajdonságokkal felruházott állatok és groteszk halálnemek sem hiányozhatnak, amelyek abszurditását és kisszerűségét tovább emeli, hogy alakjai többnyire nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget.

 

tajtek-tajtek06
Különös, hogy az F. Scott Fitzgerald életmű legimpozánsabb könyvének, A nagy Gatsbynek legfrissebb filmes adaptációjával szinte egy időben került mozikba a Vian regény feldolgozása is. Hiába választja el őket egy fél emberöltő és alkotómunkájuk színterét egy óceán, életműveiket összeköti a tragikusan korai halál, az összetett szimbolika és a jazz korszak kék füstjén átszüremlő sajátos látásmód. Mindkét szerzőt felfedezte magának saját nemzedéke, méltatta a kritika, de a megérdemelt elismerést csak haláluk után nyerhették el. Nemzetük irodalmának nagyjai közé emelve büszkélkednek velük valamikori kortársaik viszonylagos közömbössége ellenére. Ráadásul mindkét regény túl van már az első megfilmesítésen, bár a beszerezhetetlen 1968-as Tajtékos napokra (rendezte: Charles Belmont) már olyan kevesen emlékeznek, hogy az összehasonlítás kényszere fel sem merül.

 

tajtek-tajtek08
Talán nem járok nagyon távol az igazságtól, ha azt mondom, Michel Gondry filmjében egy Jean Pierre Jeunet hatásáról árulkodó mesevilágból jutunk el egy orwellien kegyetlen és nyomasztó közegbe. Előbbi Gondry, utóbbi Vian kézjegye nyomán kerül a koktélzongorával kikevert mixtúrába, hogy mi egyszeri nézők jóleső megelégedettséggel dönthessük le torkunkon a zsibbasztóan hűs frissítőt. Majd ha rekeszizmainkat a szóviccekkel megtornáztattuk, elmélkedhessünk a látottakon, és hogy mi magunk tudunk-e a Colintől látott magasztossággal „szerelemmel szeretni”.

 

Jackman
Képek:facebook.com/lecumedesjours

Kapcsolódó:
A nagy Gatsby 

 

tajtek-tajtek09

Megosztom.

Szólj hozzá