Archív

Régóta várt kötet jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában alig két hete. Még Cserna-Szabó András is így írt a fülre: Amikor tavaly nyáron egy balatoni írótáborban elolvastam Soltész Béla egyik novelláját, akkor kis híján elejtettem a söröskorsót. Egyfelől a röhögéstől, másfelől a döbbenettől. Hiszek neki.

Soltész Béla társadalomkutató, backpacker és író. Az elmúlt pár évben már több rövid prózáját olvastam, jó néhányat a most megjelent Inbox című kötetből, ami a 2011 és 2014 között született írások gyűjteménye. Első kötete, dél-amerikai úti-blogjának könyvformája még 2012-ben jelent meg, tavaly pedig egy regénnyel jelentkezett, a Rabszolgasorssal, ami egy érdekes szociográfia és víg krimi keveréke. (Két fiatal megpróbálja felgöngyölíteni, hová lett a rendszerváltáskor az Izaura felszabadítására összekalapolt pénz. Zseni a sztori!) De a lényeg, elmentem a Gólyába a kötetbemutatóra, és alig vártam, hogy megkaparintsam – és persze dedikáltassam – a saját bejáratú Inboxomat.

A kötet két baromi erős novellával indít; Széphalom és K, ismertem őket már korábbról. Mindkét novella megnevettet, hangosan, szívből, ha csak a felszínt nézzük. A Széphalomból idéznék egyet, ami jellemzi Soltész humorérzékét; a történet egy wannabe író/irodalom tanárnőről és a hozzá magyar nyelvtan korrepetálásra járó lányról szól, a lánynak viszont sehogy sem adja, hogy a fosóka helyett ringlót mondjon, a darázstészta helyett darás tésztát, olasz helyett Olaszországot, míg végül elcsattan: “Szofi néni, nem kurva mindegy itt minden, a halál faszán, Széphalmon?” Hát, ott talán igen. A K viszont már a pesti éjszakába, azon belül is a sokat emlegetett Király-Kazinczy Bermuda-háromszögbe visz minket, gyönyörűen megrajzolva annak minden értelmét és értelmetlenségét. “Valami K betűvel kezdődő neve volt a helynek, ahová a lány ment,de hogy pontosan mi… Kanapé? Krinolin? Klinika? Kombiné? Kombinát? (…) Fél óra alatt megfordultam a Kuplungban, a Kandallóban, a Kadarkában, a Kolorban, a Központban, a Kisüzemben és a Kőlevesben, de a lány nem volt egyikben sem. (…) Mindenhová benyitottam, mindenhol ugyanazt láttam. (…) És valahol ott ül köztük Ő. Biztos, hogy a neve is K-val kezdődik. Kamilla? Klaudia?” A poént nem lőném le, de ez az abszolút kedvencem a kötetből, egyszerűen felülmúlhatatlan.

Akad ám még párja az említett két prózának később is, de előbb azonban egy kicsit leül a kötet. Nem tudom, nekem voltak-e (például az első két) ismert novellák miatt túl nagy elvárásaim, vagy valóban gyengébb írások jönnek az erős kezdés után. Talán mindkettő. Bár pontosan értettem a novellákat, valahogy mégsem éreztem őket. Aztán ahogy haladtam a kötetben, végig az volt az érzésem, hogy hol nagyon erős szövegeket olvasok, hol csak jókat. Némelyik nem is tetszett igazán. Valahogy súlytalannak éreztem, például a Menzaföldrajzot, a Ha megtudná a McDonaldot vagy a Kell egy házat. A kötet viszont nagyon ügyesen van szerkesztve és ciklusokra bontva, hogy ezt feloldja egy-egy olyan novella, mint a Játékmester vagy a Samsa Gergő a romkocsmában. Ez utóbbi egyébként különösen ügyes! Mikor még csak a címére pillantottam, beugrott egy kósza gondolat, hogy milyen vicces lenne, ha Kafka Átváltozásának főhőséről szólna, és véletlenül bele is trafáltam. Olyan szándékos áthallások vannak benne, amire elismerően bólintottam, de a novella ezek nélkül is remek lenne.

A bemutatón szóba került, hogy miért olyan gyakori a női elbeszélő. Én ebben amúgy semmi különöset nem látok, minden történet a maga hangján, a maga nemén szólal meg, ez nem is feltétlenül írói döntés, inkább a szöveg kívánja magának. Viszont jól kell tudni bánni az ellenkező nemmel, nem hiába mondják, hogy szinte lehetetlen kiigazodni a nőkön (vagy fordítva). Úgy éreztem, hogy Soltésznak ez nem is megy mindig. A női hangon megszólaló novelláknál sokszor éreztem úgy, hogy ott van mögötte az író, aki lejjebb pozicionálja őket, kissé butuskák, egyszerűek, valószerűtlenül esetlenek, és ettől nem olyan hitelesek, mint a férfi hangon szóló szereplők. Erre persze van ellenpélda is, a Széphalom elbeszélője, de ő éppen egy együgyű kislány, így az is elképzelhető, hogy épp kapóra jött, ha idősebb lenne, talán őt sem hinném el annyira.

A kötet erősségei mindenképpen azok a novellák, amik egyenlő arányban humorosak és a hátterében komoly tragikum feszül, erre a fentebb említettek mellé még jó példa a Banánízű karácsony és a záró Végre megint, mint a háborúban, de akad olyan is, amiben sokkal élesebben feszül a sorstragédia, ilyen a Papadam vagy a Másodkéz.

A novellák, amiket kiemeltem, önmagukban olyan jók, hogy elviszik az egész kötetet, és már csak ezek miatt is érdemes elolvasni, és igenis kedvet csinálnak a többihez. Vagy meg is szerettetik azokat. A bőrünkön érezzük a sztorikat, mert a körülöttünk lévő, hétköznapi világról, és persze rólunk (is) szólnak. Mindenesetre az biztos, hogy mindegyikben van kraft, van odamondás, és ami még fontosabb, stílus. Hogy ismét Cserna-Szabó fülszövegéhez forduljak; “Másfelől pedig (ha szerkesztői szimatom nem csal), Soltész Béla a következő évtizedek egyik meghatározó magyar prózistája lesz.” Legyen igaza!

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.