Archív

bs1300Amikor először hallottam arról, hogy a Black Sabbath új lemezt készít, akkor rögtön az jutott eszembe vajon újat mutatnak a világnak, vagy kapunk egy szokásos, erős metál zenét az arcunkba. A második gondolatom viszont egy kicsit a frontemberre terelődött; Ozzy túléli-e ezt a megpróbáltatás. Mivel kijött a lemez, rohadtul jó lett, és Ozzy is él még, ezért megkönnyebbültem, és velem együtt a metál színtér is.

 

A lemezt úgy tudnám leírni röviden, mintha az eddig Sabbath lemezekből részeket raktunk volna egy turmixba, és hajrá. Sok régi motívum tűnik fel benne, ami a régi lemezek számaiban is. Persze ez érthető, mert ennyi év után már szerintem én sem tudnék kitalálni valami eget rengető újdonságot. Mondjuk nem is lehet. Ők az a zenekar, akik már bármit csinálnak király lesz. Vártuk a lemezt, és belül éreztük, hogy ez is csak egy szokásos Sabbath lemez lesz – jó sok visítással – Ozzy-val az élen.
A lemez hangzása állati szép, röfögő mélyek, tiszta magas hangok, egyszerűen tökéletes. Látszik Rick Rubin producer munkája. Egyszerre modern és retro ez az egész. Az éneken sem hallatszanak a javítások, pedig Ozzy hajngjához ez vélhetően kellett, nem is kicsit. A hangszerek játéka is nagyon erős, itt emelném ki a basszusgitáros dübörgését, Geezer Butler basszusgitárja eszméletlenül szól, körbefogja a lemez mélységét. A dobok mögött ülő Brad Wilk pedig nagyon jól bele illeszkedett a Sabbath stílusú zenékbe. Dobos váltásra azért volt szükség, mert Bill Ward előnytelennek tartotta a szerződést, de mint hallható nem kell aggódni, nem érezhető a hiánya a lemezen, garasoskodjon csak azon a pár millión.

 

bs13-bs1301
A 13 néhol egészen középtempóig gyorsul, viszont az albumot a doomos lassú témák határozzák meg. Egy kis időutazást kapunk a blues, és az ős stoner rock időszakába, modern hangzással. Kemény szöveg, mély, lassan már hörgős gitárok. Ez kell ide! Ez a szomorkodás talán az album közepe felé lesz kissé unalmas, a bónusz számok közé innen nyugodt szívvel át lehetett volna pakolni egy dalt. A God Is Dead? című sláger az elsők között van, ez volt az album introja is. Ebben az elbaszott világban gondolkozzunk el, Isten halott? A hetedik számként megszólaló Damaged Soul viszont talán a legjobb az egész lemezen. Ezért a majdnem nyolc perces elszállós, jamelős, lassú, blues témás, szájharmonikás nótáért már megérte ezt a lemezt megcsinálni. A lemez utolsó száma a Dear Father, nagyon jó zene tudna lenni, csak nem egy óra metál után, ez talán már csak elvesz a több mint háromnegyed órás anyag élvezetéből. A lemez végén az esős rész keretbe foglalja a Sabbath albumokat, az 1970-es lemezük kezdődik ilyen esősen.

 

Elég nagy hiba lett volna, és hiányosság is, ha ez a lemez nem készül el. Iommy betegségével, a halál árnyékával együtt is tökéletes, őszinte, kemény lemez lett. Még egy-két ilyet! Ámen

 

NoRbI

 

bs13-bs1202

Megosztom.

Szólj hozzá