Archív

Nemrég megérkezett a Baron Mantis nevű  formáció első nagylemeze Vis-á-Vis címmel. Már az első kislemezt is imádtam, így nagyon kíváncsian vártam ezt is. Meg is hozta a kívánt hatást. Divatos, tökös, és nagyon odacsapnak!

Igaz későn jutott el hozzám a csapat első kislemeze, de már azzal is sikerült meggyőzniük. Csalódásra nem volt okom, hiszen ugyanazt a menő gitárcentrikus rockot hozzák, amit eddig. A duó – Davey (gitár, ének) és Victor Mantis (dob, vokál) – 2014 óta zenél együtt, viszont nagyon összeszokottnak tűnnek a zene alapján. Saját bevallásuk szerint stoner popba csomagolt feszes rockzenét játszanak, meghagyom nekik ezt, a lényeg, hogy ütős lett a lemez. Az albumot a Super Size Recordingnál Dexter segítségével vették fel, így a hangzásra sem lehet egy szavunk sem, igazi profi munka.

Előre leszögezem hogy nem fogok mind a 16 számról írni, felesleges mindegyiket egy-egy szóval jellemezni, menjünk rá a fontosabbakra. Összességében, ahogy végighallgattam nagyon együtt van az egész, nem laposodik el, nem is válik unalmassá sehol. Ezalatt a több mint egy tucatnyi szám alatt igen sok stílusból csepegtet a banda, persze a fő irányvonal még mindig a sivatag és California muzsikája. A Superman nagyon bejött, tökéletes indító szám, teljesen feltüzel. Különösen tetszik benne az ének, a közepe felé pedig a blues lüktetés igazi kincs, itt gondolkozol el rajta, hogy ha már itt ilyenek történik, akkor mi jön még. Elárulom töménytelen homok, és tökösség. A The Way Out szinten egy hihetetlenül merész szám, imádom, a kiállásokat benne. Totális desert rock feeling, elszállás. Az utána következő Riddle is inkább ezen a vonalon marad, viszont kicsit több popos hatással. A Receptor című szám először kicsit meglepett, hiszen egy akkora zúzással indít, hogy a feje elszáll az embernek. Igazi koncert nóta, ugrálás és megőrülés ezerrel. Imádom! Kilencedikként támad a New Girl című szám. Egy az egyben Jimmi Hendrix íz, egy hangyányi Purple Haze és Foxy Lady érzés. Utána a 17 viszont már inkább kicsit a funky vonalakra épít, kis fiatalság, bolondság hangulat. A Do It egy eszeveszetten feszes dal lett, igazi dühösen lépkedős nóta. Bólogatni lehet rá, az biztos! Nagyon jó benne a kicsit elváltoztatott ének. Énekről szólva; minden számban picit másra sikeredett, itt egy kis effekt, ott egy másik, vagy éppen tiszta, de mindenképp dicséretesen el lett találva mindegyik számban az odaillő. A Byrd kicsit visszahúz a rock kezdeti idejéhez, nekem valamiért Black Sabbath és Blue Cheer hangulat. Igazi klasszikus zajos hangzásvilág azokkal a már-már bután egyszerű dobokkal.

Az első kislemezről a Patience-t már ismerjük, hiszen erre készült az első videó is. Gyönyörű, egyben elég piromán kis alkotás lett. A Hour 45 elég stoner metal hatást kelt a lüktetésével és a lehangolt gitárokkal. Autózáshoz ez is egy tökéletes szám lenne. A lemez vége felé járva még mindig nem laposodik, pedig már 14 számnál tartunk. Nagyon jól lett összepakolva a korong. Az Arrival nekem egy kicsit gimis rock hangulatot hoz felszínre, egy kis szerelmes beütéssel. Érdekes lett, meg kell hagyni! Utolsóként pedig a Game támadja meg a hallójáratainkat szintén egy jókora stoner riffel kiöblítve az előző szám hangulatát. Tovább viszont egy elég laza, klasszikus gitárral megyünk tovább és jön a régi idők rock n rollja. Itt a lemez végénél, már tényleg nem lehet azt érezni, hogy keveset kapnánk, talán már egy picit sokat is kaptunk, de még pont rendben van a dolog. Érdemes meghallgatni mindenkinek. Izgalmas anyag lett idén, nekem biztosan benne van a legjobb lemezek között. Jó látni hogy vannak “újítások” a mi kis stoner-sludge posványunkban is.

Zsirmon Norbi

Kapcsolódó:
Itt írtunk az EP-ről és a Patince videójáról

Megosztom.

Comments are closed.