Archív

”Ünnepeinket nem lehet újraértelmezni”, ”Érteni lehet, szeretni nem”, ”Szörényi forog a sírjában”, ”Ez az ember beteg” – jellegű kommentekkel telt meg az online piactér, miután az egyik televíziós csatorna augusztus 20-án este leadta a legendás rockopera, az István, a király Alföldi Róbert rendezésével, és nevével fémjelzett változatát. Vajon mennyire volt sejthető a vihar?

Elsőnek a rengeteg sok beharangozó reklám, werkfilm tűnt fel. A kereskedelmi adóink nem szívesen szakítják meg a Banános Joe, vagy Reszkessetek betörők rutinos ismétlését egy klasszikus, szívünknek igazán kedves darab üdvéért cserébe. Most adagolhatnánk itt a háttér információkat, jöhetne a Nemzeti Színház körül lejátszódó botrány, átkozhatnánk Alföldit, vagy megemlíthetnénk Vidnyánszky Attilát. Belekeverhetnénk a politikát, használhatnánk pár sértő kifejezést, mint például aberrált, perverz, buzi, és talán máris mindenki magához nyúlna, mert ez is divatos lett mostanság. Mármint nem a magunkhoz nyúlás, hanem a tucat, nem teljesen analfabéta, majdnem írók szubjektív igazságaival teletűzdelt megjegyzései, 21. századi kritikaként prezentálva.

Nem tudtam, mire is számíthatok. Alföldi felkapott lett, és remekül lehet dobálózni személyével az egyik, vagy fenyegetőzni nevével a másik oldalon. Néhány fogalmat le kellene tisztázni. Például azt, hogy Alföldi Róbert rendezőként lett felkérve egy rockopera újraértelmezésére. Nem rocksztárként, nem táncosként, nem színészként. Nyilvánvalóan azért lett olyan, amilyen, mert egyéni – erősen színház szagú – elképzelései beleivódtak az adaptációba. Nem rekonstruálásra kérték fel. Nem mintha egy klasszikus üzenetének eredeti kontextusban megőrzése nem lenne kevésbé jellemet és tehetséget igénylő feladat. Újraértelmezés volt, új köntöst akartak a régi vízió testén. Valószínűleg ezzel nem semmisítették meg a régi István, a királyt, nyugodtan leteremthetjük az új verziót, és teljes hangerőn bömböltethetjük akármelyik, nekünk kedves változatot. Nem kell felkészülnünk a legrosszabbra, hogy ezzel támadás érte nemzeti identitásunkat. Ha valakinek egy trabant, egy luxusautó, egy jó kis füves cigi, meg Stohl András elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megzavarják a nemzeti hovatartozásában, annak semmilyen zászló, vagy barbár jelmez nem fogja tudni előhívni a hamvába holt érzelmeit. Mondatot sem kellene erre pazarolni, de nem a szavainknak és/vagy a kiposztolt dalainknak, vagy a vérben forgó szemmel hirdetett elképzeléseinknek kellene magyarnak lennie. Mert ”Tetteink tesznek hol halvány, hol erős utalásokat igaz valónkra”. Ki-ki eldöntheti, hogy ez klisé volt, vagy klasszikus.

Visszatérve a fő csapáshoz. Ր egy művész, aki követte az ihletét. Valószínű, ha Tarantino mestert kértük volna fel, Gézát megmérgezik, Rékát meg elégeti Gizella, Sarolt kokaint szippantgatott volna a főurak fenekéről, miközben István egy szamuráj karddal levágta volna Koppányt. Itt pedig bejött Alföldi stílusa. Az ő képeiben egy félős nép van, aki retteg a gépfegyveres papoktól. Ebben a látomásban a kapcsolatok milyenségét egy-egy ruhánál és autónál jobban semmi sem fejezhetné ki, itt a sámán igazi rock istenként füvezgetve varázsol el minket, és Koppány az erősen púdermacska asszonyaival az oldalán lázad az erőskezű Sarolt, illetve a nagyon fiatal, tapasztalatlan, zavarodott István ellen. Nem korhű, hanem érzés hű ez az értelmezés. Nyilvánvalóan nem szerelmi házasság kötetett István és Gizella között. Nyilván nem lehetett zen mester Sarolt, és nyilván nem volt még tökös István sem. A népnek úgy kellett a kereszténység, mint kurvának a szifilisz. És ha valaki le tudta vetkőzni ezt a 21. századi díszletet, az élvezni tudta a produkciót, mert megelevenedett előtte a történet valósága. Az pontosan tudta, hogy most ugyanazt a jelenetet nézi, egy másik ablakból. És ebben, akit eddig elölről láttunk, az most nekünk háttal magyaráz. Pátosz nélkül, tényszerűen. Mert ahhoz, hogy István államot teremtsen az akkori viszonyok között, egy teljesen más szokásokkal operáló népnek. Ennél jóval több vérnek kellett szétfolynia a földeken.  Be kell vallanom, nálam volt egy pont, ami, ha nem így lett volna megjelenítve, ahogy, akkor talán kikapcsolom tévét. Azonban feltűnt a három főúr, hol itt pusmogva, hol ott pacsizva. Ennél tipikusabb képben nem is lehetne megidézni a nagy magyar valóság szörnyű rákfenéjét. Ha valaki egy kicsit is ismer ilyen embereket, az szintén jól szórakozott, hisz ők azok, akik minden oldalon játszanak, mindenből hasznot húznak, az igazi túlélők, akik csak arcot és nevet cseréltek, jellemtelenséget nem. A kiskapuk urai ők. Րk túléltek mindenkit ebben a történetben (is), s valahogy ez keserédesen visszavarázsolt a jelenünkbe. A koszos kis tarkabarka, tornacipős, szedett-vedett nép, a hatalmi harcokat távolról nézi, dühödten, nem értve. Ismerős zűrzavar, a hol kieresztett, hol elfojtott indulatok közé préselve, mintegy belengte a színpadot. Ha a barbár oldalról nézed, a végén jogos a rács.

Mielőtt még az elfogult Alföldi rajongók remegő kézzel ölelnének magukhoz, volt egy-két olyan dolog, ami se így, se úgy nem fért be – még nálam se – a képzeletbeli keretbe. Szubjektív ellenérzésem volt Stohl András Koppánya ellen, és nem az említett művész ”múltja” miatt, hanem a hangjával szemben akadtak kétségeim. Az emberek nyolcvan százaléka Koppány jeleneteit, és dalait várja a leginkább, és bár a karaktert hozta Stohl András, a hangot nem. Inkább csak marketingfogásnak tűnik a szerepeltetése. Viszont, ha már a pogány oldalon járunk, nem mehetek el szó nélkül Novák Péter mellett. Nagyon ötletesnek tartom a megjelenését, és bár ezrek jelentették ki, hogy meleget csináltak belőle, a glamrock isteneinél több nőt valószínűleg csak maga az ördög húzott meg. Mert ő bizony azzá volt maszkírozva, de mindegy.

Mielőtt még az elfogult Alföldi ellenzők elvágnák a torkomat, kijelentem, vesszek meg, de nekem tetszett. Nem szerelemből, de hatott rám. Elgondolkodtatott, és nem érzem kevésbé magyarnak magam ezekért az érzésekért. Nincs szükség mások pocskondiázására ahhoz, hogy tudjuk a helyünket, hogy legyen magyarság tudatunk. Nincs szükségünk arra sem, hogy előálljunk egy tragikus történettel, vagy minden szalagcím gyanús ötletet ötvözve meleg, üldözött tragikák legyünk, mert így felfigyelhetnek ránk. És ezzel nagyon sokan vagyunk így, akik nem akarunk se rácsok mögé szorítva, se acsarkodva élni, csak tenni akarjuk – itthon – azt, ami a feladatunk. És amíg itt hülye frázisokkal lehet kritikát megfogalmazni, és kitenni az ablakba, vagy eltérő látásmód miatt a mainstreamnek társadalmilag kivégezni valakit, esetleg farok méricskélősen ”Ki a magyar ma?” hóka-móka bábszínházasat játszani, addig nincs miről beszélgetni. Szörényi pedig nem halt meg, maximum az ágyában forog.

Kun Alíz

Megosztom.

Szólj hozzá