Archív

„Egy pisztoly volt a lomok között. Megfagyott bennem a vér. A szívem elkezdett vadul verni. Olyan érzés futott rajtam végig, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hidegvízzel. A gyomrom olyan picire ugrott össze, mint egy borsószem. Ránéztem Inesre. Ր még mindig nem figyelt. Gondolkoztam, hogy mondjak-e valamit neki vagy a sofőrnek, de inkább hallgattam. Ki akartam várni, hátha nem veszi elő. Feszülten figyeltem minden apró mozdulatát. Eközben óvatosan próbáltam az arcát is kifürkészni, de az semmilyen érzést nem árult el. Éreztem, hogy a homlokom verejtékezik. Hát ennyi lenne? Vajon nagyon fáj, ha lelőnek? Lenne esélyünk valahogy kiugrani vagy megvédeni magunkat?”


„Beragadtunk egy kihalt kisvárosba, és a sötétben baktattunk a főúton, amikor végre nem csak motor, hanem annál komolyabb jármű hangját hallottuk közeledni. Egy hatalmas teherautó talált felénk tartani, valami amorf rakománnyal és meg is állt az utolsó pillanatban. Még jó, különben elütött volna, mert gondolkodás nélkül vetettük magunkat elé. Három lomboki férfi volt bepasszírozva a vezetőfülkébe, de elszántságunkat látva nem volt kérdés, hogy elvisznek-e. Így kerültünk fel úgy három-négy tonna zöld takarmánybanán tetejére.”

indoe-indoe03
„Végre egyedül maradtam. Ahogy eltűnt a távolban nekiláttam tüzet rakni, ebbe egész’ belejöttem. Hatalmas kagylóhéjban készítettem egy egyszerű hagymás rántottát, amihez – só hiányában – egy kis tengervizet csepegtettem. Forraltam vizet kávéhoz, amit cigi kíséretében a tengerben csücsülve iszogattam. Átadtam magam az édes semmittevésnek, de azért jó lett volna, ha Lilla legalább felhív a faluból, hogy minden rendben. Elszaaldt egy-két óra és éppen a fogamat mostam, amikor motort hallottam, egyre közelebb. A csónak orra felszaladt a homokra és két férfi ugrott ki belőle. Határozott léptekkel elindultak felém. Az erős napsütésben nem láttam őket rendesen, de azt igen, hogy az egyik símaszkot visel. Összeugrott a gyomrom. Ott álltam habos szájjal térdig a vízben és egyedül a fogkefém volt a kezemben. Csak néhány pillanat telt így el, de az fájdalmasan hosszúnak tűnt. Mikor közelebb értek a férfi levette a maszkot, én meg fellélegeztem: Joe öccse és egy barátja voltak azok. Nagy kő esett le a szívemről, mert nem sok mindent tudtam volna kezdeni egy szál fogkefével…”

„Se mobiljuk (térerő hiányában nem is lenne sok értelme) se számítógépük nincsen, a mezőn játszanak a lustán heverésző kecskékkel és fociznak a tehénlepénnyel aknázott füvön, úgyhogy mindegyik fülig koszos volt, a vastag fekete por alól csillogott a szemük. Az egyikőjük lopva megérintette a karomat, annyira furcsák voltunk nekik, hogy le akarta ellenőrizni, emberből vagyunk-e mi is. Egyből el is kapta a kezét. Egészen a házig jöttek, sőt még be is, és tisztes távolban leültek nézni, hogy mit csinálunk, lesték minden apró mozdulatunkat. Végül házigazdánk zavarta őket haza, hogy legalább zuhanyozni had mehessünk el. Kiderült másnap, hogy a faluban még senki sem látott fehér embert élőben, így felbukkanásunk hihetetlen izgalom volt a számukra.”

indoe-indoe02
Ilyen történeteket olvashatunk Décsy Eszter nemrég megjelent Helló miszter, áj láv jú! című regényében. A sztorikat olvasva, nem hittem el, hogy ilyen helyek, emberek még léteznek, és alig tudtam letenni. Eszterrel viszonylag régóta ismerjük egymást, így hát kaptam az alkalmon, hogy egy kicsit kifaggassam a könyvről és magáról Indonéziáról. Mert, hogy a könyv ott született, helyben, igaz?
Eszter: Igen, csak a legvégét írtam itthon, a nagy utolsó utat, és a hazajövetelt, mert alig pár napot voltam még Indonéziában.

Hogyan is kerültél oda egyáltalán?
Eszter: Kaptam egy művészeti ösztöndíjat az indonéz kormánytól. Akkor még Londonban éltem, és amint kiderült, hogy mehetek, egyből csomagoltam. Elég félelmetes volt egyedül felszállni a repülőre úgy, hogy fogalmam se volt vár-e ott valaki majd, és ha nem, akkor hova kéne mennem. A követségen nem tudták megmondani, de ez ilyen indonézes úgyis lesz valami hozzáállás, amit később megszoktam. Nagyon fura emberek. Aranyosak, de furák.

indoe-indoe04

A könyv teljes címe Helló miszter, áj láv jú! – Befejezetlen festmény Indonéziáról. Honnan jött a cím? Hogyan kezdtél írni?
Eszter: A címen sokáig gondolkoztam, aztán egy kompon ülve ugrott be, adta magát. Indonéziában ugyanis – Balit leszámítva – az emberek nem tudnak angolul. Viszont ezt a pár szót igen. Mivel mi különlegesek voltunk számukra, mert fehér a bőrünk és más az arcunk, nagyon szépnek láttak minket. Naponta többször lefényképeztek az utcán és kiabáltak utánam, hogy I love you! meg Hello mister!. Olyan érzés volt, mintha Angelina Jolie lennék és végigsétálnék a Hollywood Boulvard-on.
Annyira más az egész ország és kultúra, hogy elkezdtem leírni a tapasztalataimat, mert nem hittem el, hogy létezik ilyen ország. Pedig ott voltam. Először az egész csak feljegyzés halmaz volt, még naplónak se mondanám. Aztán elkezdtem utazgatni és felpörögtek a dolgok, ezzel együtt az írogatás is. Egyre kerekebb mondatok jöttek, és visszaolvasva azt gondoltam, nem is olyan szar. :)

Stoppal utaztatok. Nem volt ez veszélyes?
Eszter: Nem volt veszélyesebb, mint lestoppolni Balatonra. Talán még kevésbé veszélyes. Persze, volt pár sztori, ami para volt, de ezeket leszámítva sosem féltem. Még a legelején történt, hogy a kamionosnál pisztoly volt, de ő nem akart bántani. Egy furgonos forma legalább tízszer rákérdezett, hogy megdughat-e, és valahogy nem értett a nemet, pedig az ő nyelvét beszéltem. Két buszos kikezdett velünk, kicsit meg is fogdostak, de végül elengedtek. Igazából, ha ezeket elosztjuk arra a párezer kilométerre, amit lestoppoltam, elég elenyésző. :)

indoe-indoe07

Mi lett a tetoválással? Eredetileg azzal mentél ki, ha jól tudom.
Eszter: Amikor kimentem, még tudtam, hogy én leszek Európa legjobb tetoválóművésze. Festeni tanultam Indonéziában, hogy fejlesszem a képességeimet, és festészet és tetoválás nagyon közel állnak egymáshoz. Ráadásul Borneó 80%-a Indonéziához tartozik, és kitaláltam, hogy elmegyek oda, keresek egy törzset valahol a dzsungelben és megtanulok tőlük tetoválni a hagyományos bambuszrudas-kopogtatós módszerrel. Aztán történt néhány dolog, amit soha senkinek nem meséltem még el, de azután azt mondtam, hogy jó, soha többet nem tetoválok. Egyelőre tartom magam ehhez, de nagyon hiányzik, úgyhogy ezt még átgondolom.
Volt még egy oka, hogy nem mentem Borneóra. Ahhoz, hogy egy törzs tanítson, hogy egyáltalán szóba álljon velem, hetekig ott kell élnem velük, hogy megszokjanak, és megbízzanak bennem. Nekem meg mg kellene tanulnom a nyelvüket, mert nagy eséllyel még Indonézül sem beszélnek. Tehát döntenem kellett, hogy pár hónapot egy fűszoknyás törzzsel töltök a dzsungelben egy helyen, vagy ugyan ennyi időt utazom és minél több részét megpróbálom felfedezni az országnak. Az utóbbit választottam.

Mi alapján találtad ki, hogy merre menjetek?
Eszter: Véletlenül kezdtem legendákat gyűjteni. Az elején inkább maláj mítoszokba futottam bele, aztán érdekelni kezdtek az indonéz történetek. Sosem olvastam utána, csak kérdezgettem az embereket magam körül, hogy ismernek-e legendákat, meséket. Eddigre valamennyire megtanultam indonézül. Sokszor fordult elő, hogy olyan történeteket meséltek, amik valamilyen helyhez kapcsolódtak, és akkor elindultunk arra, hogy megnézzük. Érdekeltek a varázslók is, kérdezgettem, hogy merre találok ilyeneket, és akkor meg arra mentünk, amerre mutattak. Általában nem tudtuk előre, hogy hol fogunk kikötni, és ez sokkal izgalmasabb volt így.

indoe-indoe10
Van az a sztori a varázslóval meg a tojással, ami nekem elég hihetetlenül cseng. Tényleg láttad az arcot a tojáson?
Eszter: Nekem is elég hihetetlen volt, de tényleg láttam. A lányok is látták. Mindenki látta, de csak mi, európaiak lepődtünk meg. Az indonéz srácnak szeme se rebbent. Indonéziában nagyon hisznek a varázslatban és a szellemekben, és elég sok furcsa dolog történik, függetlenül attól, hogy hisz-e benne az ember. Minél kisebb faluba mentünk, annál inkább találkoztunk fura dolgokkal. Lombokon például a kis hegyi faluban volt az a régi temető, ami mellett a gyógyfüves ember lakott. Azt mondják, hogy még senki nem mert a temetőben maradni éjszaka egyedül fél óránál tovább. Ki akartam próbálni, hogy mi történik, ha ott maradok, de rájöttem, hogy egyedül nem találnék vissza a faluba a sötétben és annyi mindent meséltek, hogy igazából betojtam.

Hogy lett könyv a történetekből?
Eszter: Mikor elkezdtem tudatosan írni, magától alakult a koncepció, hogy az utazásom történetét tagolják azok a legendák, amiket gyűjtöttem az úton. Aztán hazajöttem és szépen összepakoltam, rendszereztem, átírogattam itt-ott, aztán reméltem, hogy lesz olyan kiadó, ahol szóba állnak velem. Elsőkönyvesként ez nagyon nehéz. Az Ab Ovo vállalta a kiadását, persze sokat dolgozunk rajta, és kikerültek azok a legendák is, amik nem Indonéziához kötődnek. A kiadás nem hagyományos, mert boltokban nem lesz kapható. Az eBook már megjelent, és nyomtatva pedig rendelni lehet közvetlenül a kiadótól (kiado@abovo.hu). Ezzel egy kicsit kevésbé van az emberek szeme előtt, viszont sokkal modernebb metódus. Kapcsolódik hozzá a könyv facebook oldala, ahol elérhető egy fotóválogatás az útról.

indoe-indoe01

Vannak terveid a jövőre? Új regény, utazás?
Eszter: Most dolgozom egy regényen, de még nem tudom mi lesz belőle, egyelőre csak élvezzem írni. Ez fikció lesz. Meg persze szeretnék utazni még, igazából a nagy terv az Dél-Amerika, de Ázsiába is szívesen mennék vissza, akár Indonéziába is. Lehet, hogy körbestoppolom Írországot. Új-Zéland is nagyon csábít. Nem tudom, van sok terv, meglátjuk mi lesz belőle.

A Helló miszter, áj láv jú! egy nagyon friss, izgalmas regény, óceánparton szörfözéssel, varázsló falujával, zenészekkel, művészeti egyetemmel, egy olyan világról, ami a lehető legtávolabb áll a mi kis magyar valóságunktól. Ha szeretnétek élőben hallani a történeteket, Eszter felolvas a Massolit Books & Caféban az Olvasás éjszakáján, szeptember 13-án. Gyertek el, hallgassátok, olvassátok, tátott szájjal.

Meg
képek: Décsy Eszter

facebook.com/HelloMiszter

facebook esemény itt

indoe-indoe09
indoe-indoe06
indoe-indoe05

Megosztom.

Szólj hozzá